Tűz dal
Írta: Reichenbach József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 319
Tűz dal
1.
Fény gyúl a sötétben, lelkemben belül,
Hol a mindenség éberen álmodik,
S vakmerően, tétovázva változik,
Mert ez a piciny láng testemre vetül.
Melege univerzumon át rezeg.
Felkarolva hordoz engem tovább,
És léptem így lesz egyre szaporább,
Egyre jobban a létezésbe remeg.
Csak egy csöppnyi láng, ami pislákol,
Sebeimen keresztül istápol,
Mozgat, erőt csihol izmaimba.
Csontjaimat munkára ekképp bírja,
Sorsomat settenkedve ennek írja,
Hogy szikrát csen álló karjaimba.
2.
Hogy szikrát csen álló karjaimba?
Isten egyik legnagyobb ajándéka,
Akaratának morzsányi szándéka,
Önmagát önteni napjaimba.
Gyertyaként égek itt e világban,
S talán ennyi is maradok csupán.
Ennyivel múlok ostobán, bután,
S kísérthetek tovább e hibákban.
Tápláld hát azt a tüzet ember, ember,
Mert magával ragad az élettenger,
S mit őrizned kellett, kihunyt általad.
Újra csend van a semmiben, az éjben.
Megalvadt a tudás a forró vérben,
Ahogy az üresség rajta átszaladt.
3.
Ahogy az üresség rajta átszaladt,
Úgy rohant eddigi gyarló életem.
Úgy lett úrrá rajtam gyenge félelem,
Amely a fejemből a szívembe átragadt.
Lobbants tüzet, perzseld fel azt, ami volt,
Amit teherként hurcolsz magaddal,
Hogy könnyű szárnyakon szálljon a dal,
Amely tested keringésébe beolt.
Eméssze a tűz a tudatlanságot,
Az elfecsérelt mozdulatlanságot,
Mind azt, ami lábad előtt gátat vet.
Tápláld mindennel, mit kárnak ítélsz,
És jól bánj azzal, amit megkímélsz,
Hisz a haldokló keresi kegyedet!
4.
Hisz a haldokló keresi kegyedet,
Kutatja az utat vissza hozzád,
A jól megformált halotti fohászt,
Melybe belekovácsolja nevedet.
Jól vigyázz, mit hallasz, mit akarsz hallani,
Át a pusztuló forma sikolyán,
A döghús emelkedő tébolyán,
S azt, mit kívánsz e glóbuszon hajtani.
Etesd azt a tüzet, mit gyújtottál,
Mit a szellemed mélyén megfojtottál.
Ropogjon csak a halotti máglya!
Ne sirasd még, ha most fáj is nagyon,
Ha magába is roskad a halom,
Ott marad neked vezetőfáklya.
5.
Ott marad neked vezetőfáklya.
Fénye meg ne tévessze csalfa szemed,
Hogy eless s végül rajtad a sors nevet,
Vagy, hogy megszúrjon hegyes fullánkja,
Mely éget, viszket, mint a darázsé.
Gyógyírom már csak a türelem lett,
Ki csalfa percben feleségül vett.
Nem tudom, hogy e ármány varázsé,
Vagy egy elbotló kis gondolaté,
Serdülő csöpp álom változaté?
Nem tudom, nem akarom ezt tudni!
Csak foszló köreimet megharcolni,
Útba eső köveimmel dacolni,
Átugrani, életet átfutni.
6.
Átugrani, életet átfutni,
Tenyerembe zárni a melegét,
Megragadni e kozmosz velejét,
S fényes csillagok közt átjutni.
El nem tévedni a rengetegben.
Égből szakított térképpel haladni,
Tejúton óriásokat matatni,
S kergetőzni e fergetegben.
Gyermekként planétákkal dobálóztam,
Kerge üstökösökkel piszkálódtam,
S fényükkel bárhol tüzet gyújtottam,
Bárhol megmarkolhattam őket, őket,
Hisz az élet szövedéke jön tőle,
Kis emberként kezemet nyújtottam.
7.
Kis emberként kezemet nyújtottam,
És parányi sejtekkel játszottam.
Pedig a földből ki sem látszottam
Oly nagy hévvel, tenyeremmel sújtottam.
Markoltam az atomok kánonát,
A bennünk szunnyadó égi szikrát,
S hántottam héjuk karcoló szirmát,
Vagy elektronok kerge mámorát.
Elbűvölt a bennük lobogó tűz,
Ahogy a teremtést lassan vígan űz.
Nagy kéz rakja e furcsa kirakóst.
Variál a hidegben a meleggel,
Ahogy a tóval a Nap fénye reggel,
S megtéveszti a tapasztalt hajóst.
8.
Megtéveszti a tapasztalt hajóst,
A korai fény gyönge ereje,
A víz felszín márványos teteje,
Mint csillogó arany a fogadóst.
Ó, éji lámpások vezessetek,
Égbe karcolt képetek vigyenek,
Hogy az esendő lények higgyenek,
Bízzanak és vakon szeressenek.
Mondd, mit ér a létezés nélküle,
Hogy ha nem kandikál ki mögüle
A tűz, a fény, az éltető meleg?
Hisz átjárja az egész teremtést,
A messzibe való merengést,
E egészen át csak veled cseveg.
9.
E egészen át csak veled cseveg,
Veled hörpint az olvadt kőkehelyből,
S nem távozol el üresen e helytől,
Mert szép imákon keresztül remeg.
Megérint az alkotás parazsa,
Az a kevés kis izzás ott magadban.
Megbúvó isteni szikra szavadban,
Zsebedben a hit tiszta garasa,
Melyen reményt, tiszta tűzi fát vehetsz.
Ihletedért milliárd éveket tehetsz,
Szökellhetsz múltból jövőbe jelenig,
Mint az üstökösök rendszereken át,
Bambuló világegyetem zálogát.
Még a titánokat is elfeledik.
10.
Még a titánokat is elfeledik,
Azokat, akiket a tűz edzett.
Kezeik közül a remény veszett,
Mert bárkitől a jót elvehetik.
A láng is felemészti a fa kérgét.
Karmát vési az izzó acélba,
És sorsa, hogy beérjen a célba,
Oda, hol szétszórhatja kígyó mérgét.
Eleméssze az élőt, létezőt,
Az útján baktató boldog éhezőt,
A magáért kolduló tiszta szépet.
Kavargó ősőrvény és nyugodt csend ez,
Mely közelít a halványuló rendhez,
Jobbról is balról is igazán éget.
11.
Jobbról is balról is igazán éget.
Mélyebbre vési a szeretetet,
Megerősíti a szerepeket,
És elfeledteti a múló véget.
Csak a melege ad valódi reményt,
Valódi kitartást az embernek,
S hasznosabb jövőt a legkisebbnek.
Ó, neki nemesebb erkölcsi erényt.
Lobogjon hát a tűz a szívekben,
A még hű szolgáló hívekben,
Mert nagyon kell a fény ennek a világnak,
Mert érintése jámboran simogat,
Alázatosan mindenkit hívogat!
Múlnia kell az itt maradt hibáknak.
12.
Múlniuk kell az itt maradt hibáknak,
Végeláthatatlan meddő harcoknak,
A húsba mart felelőtlen karcoknak,
És az egeket ostromló vitáknak.
Jaj, meddig még mondd drága Istenem?
Meddig kering e rendszerben az ember,
Imbolyog e időtlen rég-tengeren,
Mire ritkán rátéved tekintetem?
Kószáló galaxisok vagyunk itt,
Mire az élet oly gazul rávitt.
Átölelt minket, mint az univerzum,
És nem enged ki karmai közül,
A balsors őrült viszálya mögül.
Ez, igen ez az ócska fundamentum.
13.
Ez, igen ez az ócska fundamentum,
Amelyen nyugszik ma minden lélek
És hamvad az érték, attól félek.
Marad az üres halotti momentum.
Mikor gyullad fel a tudás lángja,
És mikor fog mindent felperzselni?
Ó, az alvó hitet felhergelni.
Meddig kering még az élet tánca
A semmiben, az anyagtalan létben,
Az égető eszét vesztett vészben,
Mondja meg hát valaki, meddig még?
Meddig kell elviselni a mondott jót,
Az üresen kifecsegett barbár szót?
Jöhetne már az új, a megélt rég.
14.
Jöhetne már az új, a megélt rég!
Hisz az elődökben megvolt a tűz,
S lelket a lélekhez közelebb űz.
Üvölti a szeretet, hogy még.
Még, mert nem elég az, ami ma van,
Mert nemesebb, szebb holnapot akar.
A perc csak felemészt, összezavar.
Messzire lebben tékozló szavam.
Ó, Uram mutass hát utat nekem,
És amit mondasz, végül azt teszem,
Mert a vágy bennem lomhán elterül.
Hogy áhítom a nemesebb létet,
Még akkor is, ha kezem itt vétet.
Fény gyúl a sötétben, lelkemben belül.
Mester szonett
Fény gyúl a sötétben, lelkemben belül,
S tudja jól, van még a világon remény,
Van még itt némi kis emberi erény.
Szívemmel halovány bizalom vegyül.
Még büszke lábakon állnak az egek.
Nem roskadt magába minden kis csillag,
S a napok felelőtlenül nem múlnak,
Mert nyílnak még az ajtók, büszke terek.
Megannyi vért pumpáló élő szív,
És szeretetből gyönge erőt hív,
Mert ez itt nem a hőn áhított vég.
Még nem az. Nem állhatunk még itt meg,
És nem értek véget a versenyek.
Jöhetne már az új, a megélt rég!
2017-04-15
Franciaország
Lyon