Írta: Köves István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 260
TUNÉZIA NEMCSAK TENGERPART
Könnyű neked, mondod, és tényleg.
Fehér dzsellabát is hoztál. Igaz.
Ott lóg a fogason, a szúrágta szekrénybe hajtogatva lapul.
S a falipolc szélén, a fényképen is,
faragott kerete barna, mint szomjazó teve szeme,
könnyen mosolygok a fehér dzsellabában,
arcomon szégyenlős nevetés árnyékának ránca.
Még nem digitális. Kodak.
Könnyű nekem, mondod, és tényleg.
Már nem is sajog, csak nyáron világít
az a sebhely a hátamon, válltól vállig,
a lány apjának villanó kése nyoma,
azé a lányé, aki lehajtott fejjel tűrte,
hogy remegő ujjaim fölgyűrjék
hófehér ruhája korcát derékig,
s elefántcsontszín lábai közé térdelve
tegyem, amit tennem kellett, belefeszülve,
tegyem, amit lehetett. Igen. Igaz.
Nekem már könnyű, itt nincs mitől félnem.
Fehér dzsellabám szellős, leér a porba, a földig,
elfedi térdem, bokám, a lábaimat.
Gyakran álmodom róla, ha homokot hord a szél.
Abban temessetek.