Túlélőnek lenni kötelesség
Írta: Köves István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 240
Túlélőnek lenni kötelesség
Volt mit túlélni, nem panaszkodhatok, elég,
hősileg vagy gyáván vacogva, bárhogy elképzelhető,
de mai szemmel mérlegelni hiba lenne, ítélkezni,
most, amikor épp nem pattog fejünk felett az égő tető.
Akkor is itt voltam otthon, amikor törvénybe tették,
hogy megölni engem hazafias szófogadás, dicséretes,
egy nyelvet beszéltem rablókkal, gyilkosokkal, velük,
pedig kapunkon lecsorgott a gyilkos sárga-zöld festék,
csapódott házkapu, vagonajtó, mindenre elégséges okkal,
elvágólag halmozták egymásra a tátott szájú éhen veszetteket,
s nem szállt felettük temetői ének, gyerekek, fiatalok, vének,
temetetlen jelezték, egyszer majd titkolhatatlan lesz a múlt,
hiába oltott mész, sikoltozó buldózer tolta sírhalom,
álmomban sírva öleltem húgaim, bátyáim meggyalázott testét,
hallgattunk halottainkról, kiktől nem búcsúzhattunk el illőn,
s gondoltuk, túlélés helyett könnyebb lehetne utánuk menni.
Ugyanazt a Himnuszt énekeljük, égre emelt szemmel, ma is,
aminek dallamára igaz hittel csörtetve gyilkolni meneteltek,
csak egy mozduló ablaküvegről lepattanó fénysugár figyelmeztet:
emlékezik a belélőtt ártatlan gyermekhullákra a folyó,
lustán locsog az alsó lépcső mentén ma is a bölcs Duna,
az új, letérkövezett parlamenti téren jobban pattog majd a golyó.
A nemzetvezetők mindig mindent túléltek, büszkén mosolyogva,
vonul előttük némán a lelógó lábú, sárgult tetemekkel teli saroglya,
feledésben bíznak, megbocsátásban, megértést remélnek.
Túlélőnek lenni kötelesség, lesben lapul a kétélű múlt,
jól termő föld ez a Kárpát medence, beissza a vért,
nem nézi hevét, csoportját, származását, magába öleli,
nap süt, esik eső, sok jobbat ennél már aligha kívánhatsz,
a viharfelhőt leső szántóvető itt mindig indulattal teli,
hol van nehány vigasztaló, közösen mormolt régi verssor,
ránk maradt, közös örökség, magas ég, de sokszor!
Drótkerítés övezte hazánkban kívánatos vendég ma is a bánat.