Tudom, én kerültem sorra
Írta: Payer Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 410
TUDOM, ÉN KERÜLTEM SORRA
Reggeli fényben remegő remény.
Incselkedőn csillogó csillámok.
Fodrok a víztükrön.
Sárga virág, sárga.
Ágaskodnak a fák.
Táncolnak a fűszálak.
Ismeretlen füzes haját
összeborzolja egy vidám szélisten.
Zöldebb a zöld.
Beletapad a szemembe.
A földön úgy sétálok mint hátán
lélegző vadállatnak.
Egy távoli domb, mint ódon sírszentély,
mint a masztaba.
Egyszerre vagyok fiatal és öreg.
Tudom.
Én kerültem sorra.
Pedig nem akartam sorra kerülni.
Emlékszem.
Töpörödött, ficamodott térre.
Mégis volt benne élet.
A mostani álságosan harsány színek,
mint egy elhagyott
vagy nagyon távolról várakozó űrállomás.
Tudom.
Én kerültem sorra.
Az ég közepén, legmagasabb pontján
megáll a tűzszalagos aranyszekér.
Megmerevedik, megbénul, szétesik.
Szétszóródik az égen, ég alá.
Átmenet nélkül átalakuló áramlás.
Áramlásból átváltás lesz.
Mintha alig, vagy nem is hallható kattanás.
Végtelen égből: habosított gipszfödém.
A levegő pórusaiban
fogaskerekek üzemelnek.
Telnek a napszakok.
Elfedik a halált.
Ha alámerülök,
megtart egy gyér fényű sáv.
Neon, alumínium. Pattogó lámpatestek