Tóth Petra - Szag
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 275
Szag
„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember?
Most már tudom: az utolsó pillanatig.”
(Örkény István)
Jobb helyeken az ásványvíz kopik el olyan rohamosan, ahogyan nálunk az öblítő fogyott. A mosógép fekete lyukként nyelte, a ruhák mégsem akartak illatosak lenni.
Az első napsugár kicsalogatott a teregetéssel. Reméltem, a friss levegő megoldja a szélmalomharcomat. Akkoriban kétszereztem meg a mosószer adagokat és az előírtnál több öblítőgyöngy is került a dobba. De mindig csak olyankor, amikor ő dolgozott. Nem bírta ugyanis az erős illatokat, én meg mindig bűzt éreztem.
Egyre csak gyűltek a ruhák a dróton, gondosan pakoltam a csipeszeket is, kínomban pedig a szag forrását kutattam. A fülledt kanbulik nyomát az udvarlási fázis még elfedte, de decemberben kierőszakolta a hozzáköltözést. Tisztán emlékeztem, amikor egy hónap múlva hazajött a disznótorból és megcsapott az alkoholgőzös áporodott testszag. Nehezen viselte, hogy idegenkedem az ivászattól és a féktelen dorbézolástól. Mégis mi más életcélja lehet egy harmincas éveit taposó embernek?! A tudta nélkül próbáltam kiűzni a démonjaimat az idegen házból. Nap végén pedig kétségbeesést vacsoráztam a szépen élükre hajtogatott, szagló ruhák mellett.
A napraforgók virágzásakor már mozdulatokat elemezgettem. Nyugodtnak tűnő léptei nem verejtékeztek, csak szaglottak. A tisztálkodási rítusa szintén alaposnak hatott. A férfitusfürdő kellemes illata szerelembe bódított. De a mozzanat, amellyel a törölközőért nyúlt, ismét bűzösen józanított ki. A szaggal filmeztem, vele tértem nyugovóra és ott volt ébredéskor. A szagnak főztem, neki takarítottam és vele szerelmeskedtem. Bűzlöttek a szavak, melyek az ajkairól csepegtek. Mennyi mindenről mondott le miattam! Mérhetetlenül sajnáltam ezért, de magam is párologni vágytam. Szóltam hát a szagról és gyönyört kértem tőle. Összeomlott, s vele együtt én is.
Ajkaim cserepesre száradtak. Hiába kértem inni. Üres ígéreteken koplaltattam magam. Aztán azok is elfogytak. A lekaszabolt szavak tarlóján halott állatok tetemei oszladoztak. Szédültem a szűnni nem akaró hányingertől. Fogódzkodók kellettek A szívemre karcoltam a szépet. Engedtem neki, hogy a sebet mindig feltépje hegedés előtt. Vezekeltem.
A természet közben új színekbe öltözött. A csend börtönében falevél vágytam lenni, a széllel táncot lejteni. A négy fal között felerősödtek a szagok, immáron én is bűzlöttem. A tiszta vásznam szentségtelen lett. Barna kérgem gyógyíthatatlan, kínzó fájdalomként izzott rajtam. A ki nem mondott gondolatok hurutos köhögéssel szakadtak fel. A szégyen pedig arcüreggyulladásként égette az arcomat.
A ruhaszárítón már dér csillogott, az öblítő is alig fogyott. Kíméltem őt a kellemes odortól. Hallgatag lelkét fürkésztem a fűtetlen szobában. Nem kerestem szag-forrást. Nem kutattam mozdulatot. Nem kértem tőle semmit. Mosni sem vágytam már. A szennyes egyre csak szaporodott a kosárban. Reggelente a fejemet a ledobott ruhákba fúrva gurguláztam a fájdalmamat. Mígnem újra illatot éreztem közöttük. Négy napnyi tavasz érkezett a késő őszbe. Ő pedig megszólalt végre: Takarodj!