Történet egy macskáról
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 302
Történet egy macskáról
Egyedül sétált a kiállítóteremben, nem akart senkivel sem beszélgetni, egy-egy udvarias köszönésen kívül nem akart többet. Dani tehetséges fotós volt, nemcsak szeme, de szíve és esze is volt a fényképezőgép kezeléséhez. Állami gondozása megszűnt, munkát keresett, a portás be sem engedte, a kapu előtt találkoztak, a fiú egy kismacskát simogatott, kölyökmacskát, táskájából kekszet vett elő, eltörögette, azt adta az apró jószágnak; megakadt rajtuk a szeme, az igazgató és a fiatal gyerek egymásra nézett.
Felvette dolgozni, segédmunkásnak, aztán beíratta gimnáziumba, majd főiskolára is. Sokat beszélgettek. Neki soha nem lett gyereke. Nem akart. A gyerekekkel sok baj van.
A fiú fotós lett. Fotóművész. Büszkén nézett szét a teremben. Szociofotók. Dani szerint tükrök, melyekbe, ha belenéz az ember, akkor megláthatja önmagát. Ha meg akarja látni önmagát; szegény sorsú, elkeseredett emberek, koszos arcú gyerekek, szakadt ruhájú öregek, szomorú tekintetű fiatal nők pillantottak vissza az ember nagyságú tablókról. Az életen a Photoshop sem segít. A Photoshop nem segít.
Hétéves volt még csak, annyi idős, mint Kandeláber, a cirmos macska. Apja vitte haza egy hideg őszi este, egy kandeláber tövében találta, éhesen, szomjasan, félig megfagyva.
Kandeláber már beteg volt, hullott a szőre, lefogyott, alig evett. Aggódott a macskáért. Apja csóválta fejét, szenved már, mondta, majd ő elintézi, jobb lesz neki.
Jobb lesz neki, mondogatta ő is, majd én elintézem, apa; fából volt kardja, egész pontosan lőtt célba íjjal, a késsel is ügyesen bánt, lovag lesz majd, ha megnő, hős lovag, ha kell, háborúba vonul, ölni fog, megmenti szíve hölgyét, legyőzi a sárkányt.
Kandeláber egyre betegebb lett, már nem evett, majd ő elintézi, ha jobb lesz neki, akkor nem lehet tovább várni, kemény lovag ő, akin nem fog ki a halál sem. Átvetette a hinta vasállványán a kötelet, ölébe vette Kandelábert, aki szeretetteljesen bújt hozzá, hurkot kötött a gyanútlan macska nyakába, megsimogatta. Jobb lesz, Kandeláber, hidd el, jobb lesz, nem szenvedsz tovább. Hirtelen mozdulattal megrántotta a kötelet, a macska, nyakán a kötéllel, magasba emelkedett. Hihetetlen erővel igyekezett szabadulni, karmaival a kötelet szaggatta, sovány teste pörgött a levegőben, görcsösen rángatózott, ívbe hajolt, szeme bevérzett, démoni vörössé vált, ő meg csak állt ott megkövülve; el kellett volna pusztulni a macskának, akit imádott, el kellett volna pusztulni rögtön, azonnal, mégsem így történt; szorította a kötél végét, zokogva csak azt hajtogatta, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz…
Apja rángatta ki kezéből a kötél végét, a macska a földre zuhant, a lapát egyetlen csapással végzett vele.
Megtelt a kiállítóterem. Hallgatta a felvezetőt. Aztán odalépett a mikrofonhoz.
– Tisztelt hölgyeim és uraim!
Bocsássanak meg, ha az izgalomtól nehezen fejezem ki magam, de Földesi Dániel fotóművész a gyermekem. Már a gyermekem, büszke vagyok rá. Amikor körüljártam a teremben, és megnéztem ennek a tehetséges fiatalembernek a munkáit, melyek engem is mélyen megérintettek, akkor azon gondolkodtam, szükség van-e nekünk ilyen fotókra, melyek tökéletes tükröt tartanak elénk a valóságos világról, elgondolkodtatnak, mi, akik biztonságos elszigeteltségben, jólétben éljük életünket, akarunk-e tükörbe nézni, akarunk-e együttérezni azokkal, akiket a sors megrázott?
Nem akarunk, mert túl sok kérdésre kellene önként válaszolnunk, melyek talán számunkra nem tetsző válaszok lennének, ám ma megértettem én is, hölgyeim és uraim, legnagyobb felelősségünk nekünk van a fotókon látható emberekkel, sorsukkal kapcsolatban. Mondogathatjuk számtalanszor, hogy majd jobb lesz, mi jót akarunk, ha soha nem nézünk bele saját magunk tükrébe, ha csak imádkozunk,é s nem tesszük meg, ami tőlünk telik, akkor vakok és érzéketlenek vagyunk, és azok is maradunk örökké.
Földesi Dániel elém tartotta a tükröt, melybe belenéztem, és azt hiszem, megláttam benne az embert. Önmagamat is, embertársaimat is. És ez így van jól.
Fáradtan rogyott le otthon a fotelba, semmihez sem volt kedve. Jobb lesz. Évek óta egyedül élt, de úgy érezte, most nem akar egyedül maradni önmagával. Kandeláber sétált el az asztal alatt, finom, puha szőre hozzáért a lábához. A macska felnézett rá, s úgy tűnt, mintha mosolyogna, ő meg zokogva csak azt hajtogatta, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz…