Tízpróbás
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 311
Tízpróbás
Annyi minden kavarog bennem mostanában. A múlt és jövő ölelkezik a mostban. Hol a múlt pillanatain töprengem, hol pedig a jövőt tervezem. Próbálok bizakodni, de az emlékek kemény valósága rám telepszik és felbőszíti azt a vadállatot, amit rossz történések bilincsei fognak vissza bennem. Szeretném ezt a vadállatot lecsillapítani és felszabadítani, hogy szárnyalhasson. Tudom mitől vadult meg: az élet igazságtalanságán nem tud továbblépni. Nem kapott segítőket, csak keveset és azokból is mart el párat. Kapott viszont sok csalódást. Halált, kihasználtságot, megvetést és utálatot. Ez volt, elmúlt. A sérülés mindig gyors, a felépülés viszont sokkal hosszabb. A regenerációhoz mindig többszörös idő kell, és amíg ez a folyamat tart, addig a vadállat érzékeny és kiszolgáltatott. Ez a világ viszont nem hagy időt semmire. Nincs idő a betegségre és nincs idő a gyógyulásra. Lassan a születésre és a halálra sem lesz már idő. Annyira gyorsnak kell lenni. Nincs idő töprengeni, alkotni, építeni és helyre rakni a dolgokat, pedig a jó munkához még mindig idő kell. Úgy érzem, hogyha megállok egy percre, akkor elrohan mellettem az élet, anélkül, hogy igazán a jelenben léteztem volna. A rohanás ott ül a nyakamban, és ha csak egy pillanatra is lelassítok vagy megállok, már belém is vájja a karmait, hogy nem tehetem.
A változás pedig közelít, padlógázzal jön. Azért fájhat mindig annyira a vele való ütközés, mert nem vagyok elég felkészült, mert nem hagynak időt rá. Ha pedig nem készülök a vizsgára megbukom, ez egyértelmű és nem tudom megmagyarázni, hogy amott a lyukban az az egér csak alszik és nem döglött. Ha megbukom a következő alkalom sokkal nehezebb lesz. A változás az mindig jelen van. A levegőben úszik és körülölel bennünket, de csak az én orrlyukaimon tolakszik be és törtet az ereimen keresztül minden egyes sejtemig. Most én vagyok soron, hogy az élet vizsgabiztosa előtt tételt húzzak és adjak feleletet a kérdésekre. Hetek óta gondolkodom már a tételen, amit kihúztam, de mivel csak ez volt az asztalon mondhatni: „Ezt dobta a gép!”. A karma automata.
Az utcán sétálva, a rohanások közben próbálom megfejteni a saját életem és önmagam, mindeközben a vadállatot folyamatosan csillapítva, hogy a társadalmi elvárásoknak eleget téve ne harapja át senki torkát. Csak hápogás lenne a vége és antiszociális feliratot ragasztanának a homlokomra, mint valamiféle skarlát betűt.
Végül arra jutottam, hogy a jövőre nem lehet 100%-ban felkészülni. Mindig van valami váratlan, improvizálni kell és megpróbálni talpra esni az akadály átugrásakor.
/Merítés díj, 2020. március/