Írta: B Hargitai Margaréta
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 77
Titokban beleszeretni a világba
Tizenhárom éve élek ezen a földön, és rengeteg mindent nem tudok. Azt gondoltam alsóban, hogy egy nyolcadikos már annyi mindent tud. Ki kell ábrándítanom alsós önmagamat, nem, angyalkám, a nyolcadikos még nem okos, nem művelt, és bár tud olvasni, esze ágában sincs, ezt alaposan túllihegik odaát az alsóban. Olvastam néhány könyvet, ami nekem tetszett, de amit muszáj lett volna elolvasnom, azt többnyire untam, ezért aztán félbehagytam.
Rengeteg mindent tudok, amit régebben még nem, és észrevettem, hogy mindenre kíváncsi vagyok. Erről viszont szorosra zárt szájjal hallgatok. Jobban járok, ha titok marad.
Be tudom fonni a hajam tükör nélkül.
Tudok láthatatlan sminket készíteni magamnak és másoknak.
Meg tudok írni egy érvelő fogalmazást, és noha többnyire jó jegyet kapok rá, egyáltalán nem élvezem. De ha szabad a pálya, beindulnak a bogaraim (nem az agyrágók), és alig tudom abbahagyni a gondolataim szavakba öntését.
Már alaposan és gyorsan ki tudom takarítani a szobámat. Megcsinálhatom egyedül a vasárnapi ebédet, de amióta szabad, annyira már nem is élvezem.
Tudok lufit hajtogatni.
Amikor kicsi voltam, azt hittem, ha majd nagy leszek, egész nap azt csinálhatom, amit csak szeretnék.
Ehhez képest sokszor fáradt vagyok és depis. Nincs erőm vagy kedvem azt csinálni, amire régebben vágytam. Meg legtöbbször még mindig nem szabad. Olyan, mintha egy emberek nélküli sötét világ beszippantana, de emberi segítség híján ki sem találok.
Ezért aztán legtöbbször senkivel sincs kedvem beszélgetni semmiről. Inkább gondolkodok, de úgy igazán, tényleg minden érdekel a világon, csak nem akarom, hogy ezt tudják is rólam.
Mert ha kiderül, hogy egy témát érdekesnek tartok, rögtön azt hiszik, hogy az az életcélom, holott minden nap más érdekel.
Tizenhárom évesen rájöttem, hogy piszkosul utálom a kötelességeket, fáj, ha emlékeztetnek akár egyre is. Vagy igyekszem megfeledkezni róluk, vagy legalábbis úgy csinálok, mintha, hátha attól elmúlnak, kikerülhetővé válnak, de sajnos ezt nemigen hagyják nekem. Ezt utálom legjobban a szüleimben meg a tanáraimban.
Lusta vagyok “élőben” találkozni a barátaimmal, sokkal jobban élvezem, ha csetelünk, vagy videókat küldünk egymásnak.
Nem tudok gitározni meg táncolni sem.
Nem tudok jól énekelni. De lovagolni sem. Se zene- se tánc- se lovasiskolába nem jártam. Szóval tizenhárom évesen még semmi igazán menőt nem tanultam meg.
Bénán nevetek. Mindig egy csuklásszerű hanggal fejezem be, de nem tudom ezt leválasztani a nevetés végéről. Ha felveszem hangfelvevővel, és megszerkesztem, azaz levágom, akkor egész átlagos a kacaj. De a vége… Én egyedül nem vettem volna észre, de láttam egy videofelvételt magamról, és azon röhögtem és csuklottam. Meg a barátnőim is mondták már: bénán röhögsz.
Ami még tévedés volt, hogy alsósként azt hittem, egy tizenhárom éves lány az kész nő. Tévedtél, babám, nem nő, csak egy fejlődésben lévő kislány. Én például egy nagyon lassan fejlődő kislány vagyok. Se mell, se menzesz. A nagyanyám vigasztal, hogy addig jó nekem, mert életre szóló macera, anyám vigasztal, hogy jó géneket örököltem, ezt azért alighanem jogosan kétlem, elnézve a családot, nővérem meg beszól, és jó lassan megfordul előttem, hogy megcsodálhassam, hogy neki milyen formás a mindene, és a saját laposságom még jobban bosszantson.
Mikor kicsi voltam, mindig nagyobb akartam lenni. Ez most is így van. De néhanapján kicsinek is jó lenne lenni, akkor sokkal könnyebb volt még. Mindenhez elég volt, hogy cuki vagyok. Nem kellett se okosnak, se kötelességtudónak lennem, még a szófogadatlanságot is elnézték. Rá kellett jönnöm, hogy én nem szeretek pont annyi évesnek lenni, amennyi vagyok. Persze nyilván mindig annyi idősnek jó lenni, ahány évesek éppen vagyunk, de a tényektől eltekintve sosem élvezem a koromat. Azaz igazándiból boldog vagyok, amióta tizenkét éves lettem, mert már lehet sárgakarikás filmeket egyedül nézni. És várom a tizennyolcat.
A múltkor megpróbáltam visszakicsinyedni, mert azt mondják a kisgyerekekről, hogy ők csodálatosnak látják a világot. Megnéztem ezért a Bogyó és Babócát, azt nagyon szerettem régen, meg a főcímdalát is tudtam, de mégis, milyen gáz ez már. Lerúgják a labdával a tortát, és akkor?
Elmentem a játszótérre is, emlékszem milyen jó volt, órák hosszat markolóztunk régen, most a három markolóból már csak egy van meg, az is alig működik, nulla élvezet. Hintázni is szerettem, kipróbáltam, gagyi. Nem értem magam, hogy csinálhattam éveken át ilyen unalmas dolgokat.
Akkoriban elég volt egymás mellett homokoznunk, ha kölcsönadta egy kissrác a lapátját, én meg a sütőformámat, már barátok is voltunk. Még a nevét se kellett tudnom hozzá. Ha nyolcadikos vagy, nem lehet ilyen könnyen barátot szerezni. A homokozásról már beszélni is ciki.
Május óta állatmentős filmeket szeretek nézni. Ahogy segítenek azokon a szerencsétleneken, az gyönyörű. Vagy sportműsorokat. Vagy tudományos előadásokat. Vagy főzőműsorokat.
Vagy krimiket. Néha még becsúszik a katicalány is, de nem Babóca, hanem a feketemacskás.
Tizenhárom évesen néhány országnak tudom a fővárosát. Fel tudnám sorolni az USA tagállamait. Nem mintha sokra mennék vele. Megtanultam a pí 13 számjegyét, tudom, hogy ez is semmi, de le merném fogadni, hogy az ismerőseid közül egyedül én tudom. Több verset tudok fejből, mint a szüleim és a tesóm együtt. Magamtól tanultam meg, mert tetszenek, mert úgy beszélnek a világról, ahogy én szeretnék.
Nekem az még mindig felfoghatatlan, hogy a világ szociális hálója miért ilyen fejletlen, hogy a gazdagok miért nem segítenek a szegényeken, hogy hogy lehet valaki önző. Hogy akinek van, mondjuk jópár milliárdja, hogy tud úgy aludni, hogy mások meg éhen halnak, vagy rabszolgasorban élnek. Én ezt nem tudnám elviselni. Ha nekem lenne hatalmam, mindenkinek segítenék, meg a környezetvédelemért is sokat dolgoznék. De ezt sem hangoztatom, mert mindenkitől kapok az ilyen gondolataimért hideget-meleget.
Szoktam a szerelemre is gondolni, hogy hátha nem is olyan nagy dolog. Oviban könnyen ment az is, de látom a nővéremet, jó sokat sír, pedig nem sok olyan szép lány van, mint ő. Rajta látom, hogy a szerelem az elején csodás, a végén meg szívás. A barátnőim már mind bepasiztak, van, aki már be is mutatta a szüleinek a srácot, igazi randira hívták, egyiküket ottalvósra is.
Tizenhárom évesen, de talán később is meg akarjuk úszni a fájdalmat, közben meg sürgetjük a szerelmet, várjuk, hogy mikor lesz már fiúnk. Én is eljátszom ezzel képzeletben, de valójában idegen tőlem, hogy valakit ennyire beengedjek a személyes terembe vagy a gondolataimba.
Újabban elkezdtem szorongani az időhiány miatt is. Annyi felfedeznivaló van a világban, annyi tennivaló, annyi ötlet, hogy lehet erre egy élet elég?
Tizenhárom éves koromra kezdek beleszeretni a világba.
Úgyhogy jól vagyok, köszönöm kérdésed, várakozó állásponton egyelőre. A fiúk vagy az egész világ, egyelőre ez a kérdés, de ez még nem az a pillanat, amikor el kell döntenem. Tizenhárom éves vagyok. Sokszor vagyok vidám, általában jó humorérzékkel, de bénán vihogok a vicceken, titkolom, hogy érdekel a világ, mert az mostanság nem kúl, és sokkal többször beszélek arról, ami nem megy, mint arról, ami igen. Kíváncsi vagyok, hogy mikor gimis leszek, az akkori énem mit üzen vissza a mostaninak, talán csak azt, hogy milyen kis hülye voltál, babám, tizenhárom évesen.