Tiszavirág
Tiszavirág
Néha mikor az elvárás szörnyű szelleme és a következmény kegyetlen kísértete, egyszerre rám támad, s csúf, vékony ujjaikkal fojtogatnak, elgondolkodom milyen egyszerű is lenne elkalandozni ebből a nehéz embertestből, lelkem fehér szárnyán elrepülni.
Addig szárnyalnék míg nem valami könnyű testet nem találnék, valami pehelykönnyűt, amiben az élet egyszerű, átlátható, fekete-fehér. Mondjuk egy pici rovart, amit az ember nem lát gyakran, amely valahol elrejtve él, a sötét és kegyetlen világ elől, a hibák, az elvárás, a következmény elől, például a tiszavirág. Óh, Istenségek, nagyurak, imádott szobrok, ereklyék, milyen könnyű lehet tiszavirágnak lenni!
Délután a vízből kibújnék, vizes szárnyaimat megszárítgatnám, ízeltlábaimat megmozgatnám.
Nyugodt lennék, tudatlan, nem félném a holnapot, a hibáim következményeit, azt, hogy csalódást okozok. Szárnyaim kitárnám, egy estén át repülnék és megbánások nélkül élvezném a szél száguldását. Érezném a Tisza tavirózsáinak elbűvölő illatát és csak szállnék, szállnék tovább. A lenyugvó nap tükröződne a vizen és én csak nézném megállás nélkül, mert nem rohamozna meg számtalan gondos gondolat.
Összeállna az összes tiszavirág, gyönyörű barna ködöt alkotnánk, s ott a sok fajtársam között megtalálnám a szerelmet. Egy életre szólna, nem lenne időnk elhidegülni, a másikat kiismerni, s ezzel megunni. Összeállnánk a levegőben, kergetnénk egymást, mint két gyermek játszanánk. S mire a Nap lebukna a horizont mögött valahol messze, addigra búcsút vennénk egymástól, a szerelmem elbújna és többé nem jönne elő. Elméjét, testét, s alig élt életét átadná a földnek, egyenlővé válna vele.
Rám még feladat várna, az anyaság arany szépségét még aznap megismerném, azon az éjjelen. De nem félnék, hogy elrontanám, időm nem lenne rá. Búcsút vennék petéimtől, tudván, hogy fajom biztonságban van. Szárnyaim rájuk borítanám, elköszönnék.
Aztán elrepülnék, de immáron a szél ellenem küzdene, a fuvallat ellökne, a hold felhőbe burkolná magát, elbújna előlem. Az erőm lassan elhagyna, a fák közé berepülnék, rózsák közé lefeküdnék. Az illat megnyugtatna, elbódítana. Szemeim lehunynám, s hagynám, hogy a fáradtság legyőzzön, mert a szívemben nem lenne félelem. Egy fájdalom nélkül eltávoznék, anélkül, hogy bárki észrevenne, de ott maradnék a rózsák illatában, a szél susogásában, az éjjel énekében. Örökre ott maradnék a Tisza partján, s emlékeznék a délutánra, mikor megéltem egy egész életet. Egy tiszavirág élet így érne véget.
Néha mikor az elvárás szörnyű szelleme és a következmény kegyetlen kísértete, egyszerre rám támad, s csúf, vékony ujjaikkal fojtogatnak, elgondolkozok, milyen egyszerű is lenne elkalandozni ebből a nehéz embertestből, de aztán ráeszmélek, hogy emberként könnyebb, mert így, ha hibát vétek még kijavíthatom, az elvárásnak pedig megfelelhetek.