Tévedtem
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 717
Tévedtem
Mentegethetném magam, hogy amikor a világképem formálódott, elavult, XIX. századi eszményekre
tanítottak. Állíthatnám, hogy nem tehetek arról, hogy a személyiségemet így formálták. De be kell
látnom, okkal vetik a szememre, hogy megmaradtam ebben az idejétmúlt ábrándban, az irracionális
álmodozásban, miközben a racionális, pragmatikus, célszerű és opportunista elvszerűség remek
példái járnak előttem.
Igen, az én hibám.
Bevallom, azt gondoltam, hittem és képzeltem, hogy a művészetben a tehetség a döntő. Azt
gondoltam, a művész egyfajta fáklya, próféta, aki a tudattalan filozófiáját hozza felszínre, és értéket
teremt, irányt mutat, mint ősi korok sámánjai, táltosai, varázslói.
Ezzel szemben a művész szakember, aki a társadalom gépezetében apró, de meghatározott helyet
tölt be: a dolga az, hogy a fennálló megrendíthetetlenségében és megkérdőjelezhetetlenségében
higgyen, és ezt a hitet hirdesse. A művész a lojalitás papja. A kontraszelekciókra és a korlátozott
mobilitásra épülő társadalmi rendben ő a kontraszelekció kiválasztottja és fenntartója, a kóros
mobilitási késztetések megfékezője.
Bevallom, én mindennek az ellenkezőjét gondoltam.
Igen, én tévedtem.
Bevallom azt is, hogy azt gondoltam, a tehetség pallérozása kötelesség. Úgy hittem, a tehetséges
ember köteles önmagát képezni, hogy azt, amit a megmagyarázhatatlan elindít benne, a lehető
legjobban formálja alkotássá. Azt is gondoltam, hogy a pallérozott tehetségtelenség veszedelmes,
mert revans iránti vágyat táplál, és a frusztráció megbosszulásához ad eszközöket. Azt gondoltam,
hogy ez helytelen.
Belátom, tévedtem, hiszen a társadalmunk és a kultúránk alapvető szabályozója a minden irányban
ható elnyomás, a kölcsönös rosszakarat, a kiszámíthatatlan kiszolgáltatottság, a fortélyos félelem.
Tévedtem.
Tehetség és pallérozottság tekintetében négyféle művész lehet. Nem bonyolult ez a világ.
Azt hihetnénk, és azt is hittem, hogy a tehetséges és képzett művész a legértékesebb, és így a
társadalom legnagyobb megbecsülésének élvezője. Ám egy ilyen emberben vágy ébredhet arra, hogy
szuverén és autonóm legyen. Nem kellően lojális, nem hatékony kapuőr, és nem elég racionális.
Emberséges, és empatikus is lehet, aki valódi erkölcsöt épít fel a korszerű helyett. A mű tökéletessége
érdekli, és nem törődik a praktikus és pragmatikus dolgokkal.
Azt hittem, az ilyen emberek nyerik el a legtöbb megbecsülést. De tévedtem. Legfeljebb a második
vonalba emelkedhetnek fel, de sokan közülük úgyszólván ismeretlenek maradnak.
Azt hihetnénk, hogy a képzett tehetségteleneket a művészetet szolgáló intézményekben találjuk meg
beosztottként. Gondolhatnánk, hogy ő lesz a könyvtáros, a rendezvényszervező, a kiadói titkár. De
nem. Ők a királyai és császárai ennek a világnak. Ők döntik el, ki művész, és ki nem, ki létezik, és ki
nem. Nemcsak azt mondhatjuk el, hogy ők építik fel a legnagyobb karriert, hatalmat és jövedelmet,
de azt is, hogy ők határozzák meg, ki lehet a pályán, és ki nem. Érthető, hogy a tehetség bűn a
szemükben.
Azt gondoltam, hogy nem emelkedhetnek minden és mindenki fölé.
Tévedtem.
Azt hihetnénk, hogy a képzetlen tehetségesek előtt megnyílnak az ajtók, és tér nyílik, út, felfelé. Mégpedig annak mértékében, ahogy megküzd hátrányaival, hogy önképzéssel pótolja képzettsége hiányosságait. Azt gondoltam, hogy esetenként a képzett tehetségesekkel egyenértékű alkotásokra lesz képes, és azt is gondoltam, hogy ezt, mint értékteremtést, elismeri és megbecsüli a társadalom.
Tévedtem. Őket is a hatalmasok kezére adja, akik rajtuk sokkal könnyebben és gátlások nélkül élhetik ki bosszújukat és hatalmi vágyaikat. Ez a réteg a legnyomorultabb.
Azt gondoltam, hogy a képzetlen és tehetségtelen emberek, a féltehetségek a művészvilág bohócai.
Páriák, akiknek be kellene látniuk, hogy valami másban jók. Azt gondoltam, hogy nem szükséges, hogy ők felemelkedjenek, és arra nem is kerül sor.
Tévedtem. Mert ők a hatalmasok hűbéresei, kerítői, kapuőrei. A hatalom végrehajtói ők. A kontraszelekció kivitelezői. Ők a legboldogabbak, mert nem ismerik fel, hogy voltaképp mégiscsak bohócok ők, akik egyszerre kitartottak és prostituáltak. Azt gondoltam, hogy őket egy egészséges társadalom megveti és félreteszi az útból.
Belátom, tévedtem.
Nem egészséges társadalomban élünk. Itt a hatalom az önkényből fakad. Akik vezetővé lesznek, nem szolgálják, hanem uralják azokat, akik őket felemelték. A művészet világa pedig mindezt leképezi. A hatalomba hatalmaskodók kerülnek, akik nem hatalmas, hanem nagyon is kisszerű, aljas motivációk szerint élnek. Udvartartásukat olyanokból szervezik, akik soha semmiben nem nőhetnek föléjük. Itt nincs arra mód, hogy a tanítvány túltehessen mesterén. Akik pedig tisztább, méltányosabb és méltóbb emberi értékeket követnek, azoknak másodvonalbeli morzsákat dobnak, vagy eltapossák, kiiktatják mindazokat, akik bármikor és bármiben megkérdőjelezhetik őket.
Azt gondoltam, hogy az igazság, ha kimondjuk, felnyitja az emberek szemét. Azt gondoltam, hogy az igazság kimondása a kezdete annak, hogy jobb hellyé tegyük a világunkat.
Tévedtem. Ezt a világot olyanok lakják, akik jobban félnek a változástól, mint a meglévő rossztól.
Azt gondoltam, ha a mellőzöttek, az elnyomottak, a becsapottak, a kirekesztettek, kigúnyoltak és
kihasználtak ügyét karolom fel, akkor az egyetértésre talál legalább azok részéről, akikért protestálok.
De tévedtem, hiszen megbolygatom a különbékéjüket, zavarom a kis üzleteiket, ügyeiket és ügyleteiket. Jobb a biztos hely a mélyben, mint a bizonytalan kimenetelű küzdelem az egyenjogúságért.
Azt gondoltam, hogy a művészet célja az, hogy emberi értéket teremtsen és mutasson fel. Ezzel szemben a művészet dolga az, hogy erősítse és kihasználja ezt a lefojtott világot.
Ez a társadalom ma csupán pár tucat embernek ad élhető egzisztenciát azért, mert költő, vagy annak láttatott személy. Milyen kevés ez! Micsoda ádáz vágy, kannibál indulat öntheti el az agyakat és szíveket, ha az a kérdés, hogy ebből ki részesülhet. És itt is vannak nyertesek, és nagyon nagy nyertesek. Ez egy öldöklő versenyre berendezett világ.
Így tehát, elvetélt életet tudhatok a magaménak. Holtig tartó bosszút gyakorol rajtam, akinek szemet szúrt a lázadásom. Azt gondoltam, a tehetség megmutatkozása megenyhülést, amnesztiát hozhat nekem, és azoknak, akiket képviselni szándékoztam e kényurak némelyikénél. De ennek az ellenkezője igaz. Bár tehetségtelen lennék!
Hiszen tévedtem.