Testvérek
Írta: Ruzsik Noémi
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 449
Testvérek
Megint nyikorog az átkozott padló. Hideg, ködös őszi reggel van, szokásos teáját kortyolgatja a verandán. A korhadozó deszkák jajveszékelése élesen hatol a hideg hajnali levegőbe. Ez az öreg hang untalan emlékezteti arra, mennyire egyedül van. Nem is volt olyan rég, amikor még itt laktak vele a többiek – a padló bizonyára egész nap nyekergett-nyögött, Mónika mégsem figyelt fel rá sosem. Csak amióta ilyen nagy a csend. És mintha sötétebb is volna.
Már összepakolt, felkészült, hogy ha nem is végleg, de egy időre ő is hátrahagyja ezt a kiürült kalyibát – elvégre még csak tizenhét –, amikor beállított a Néni. Ki tudja, honnan értesülhetett róla, hogy unokahúga egyedül van – ő mindig kiszagolja az ilyesmit –, de tudta, mert nem kérdezett a családról egy árva szót sem. Csak dőlt a szájából a szokásos mantra, levegővétel helyett pedig utálatos megjegyzésekkel illette a lányt. Őt, az életét, a fajtáját – bármit is jelentsen ez. És aggodalmát fejezte ki, hogy az unokahúg biztos a pokolra jut. Mónika ekkor érkezett el ahhoz a bizonyos utolsó csepphez a pohárban. Elküldte a gonosz boszorkányt. De ahogy a Néni elment, hirtelen megint felharsant a csend. A nehéz, tejüvegszerű csend. Elzavarta az utolsó embert is, aki még törődött vele, még ha a maga undok módján is. Legyintett. Nem baj…, mindig is rosszindulatú volt. De mégis, amíg a Néni a magáét mondta, Mónika legalább nem hallotta a recsegést.
Még egyszer utoljára körülnézett a szobában. Rendet hagy maga után. Indulás előtt még írt egy rövid üzenetet az anyjának: elárvultam mostanra, ha nem haragszol, elutazom. Anya nem reagált rá. Válaszképpen egy képet küldött, mellyel végre nagyjából felfedte a hollétét: egy hotelszobában tölti az időt a vőlegényével. Piros volt az ágynemű. Vagy a fal… Mónika nem tudta volna megmondani, csak hogy olyan pirosas hangulatot árasztott a kép. A lényeg, hogy boldogok. Nos, legalább róla kiderült, hogy mit csinál mostanában.
Mónika nővére, miután elment otthonról, rövid időre még fel-feltűnt. De az utolsó ilyen alkalomnak is, ki tudja, mikor volt a napja. Nagyon fontos dolga van – mondta nővére korábban. Neki mindig csak fontos dolga van. De hátha veszélyes is? Az ijesztő ezekben a felbukkanásaiban, hogy egyszerre volt karnyújtásnyira, mégis fényévekre Mónikától. Ott volt, Mónika mégis tudta, hogy nem ott van, ahol látja. Nem lehetett ott, hiszen nem hallotta Mónikát, észre sem vette, s perceken belül el is tűnt. Mostanra már hetek teltek el, hogy Mónika egyáltalán nem is látta a testvérét.
Már épp a kocsiba pakolta be a csomagjait, amikor balsejtelem telepedett meg valahol a halántéka táján. Hátha valami történt vele? Hátha már elvégezte a feladatát, csak nem tud hazajönni? Mi van, ha neki kell utána mennie? De hogyan? És hova? Megtalálhatja-e valaha? És ekkor már tudta, hogy a testvére nem fog visszajönni. Hetek óta érezte, de csak várt a nyikorgó padlót hallgatva, miközben megőrjítette a dobhártyaszaggató némaság, ami körülvette. Hallgatta, ahogy zubog a vér a fülében, szinte látta, ahogy épp mállik le a vakolat a falakról.
Első ízben kezdte érezni a feje tetején a félelmet, mely lassan csorgott lefelé a lábfejéig. Nem lesz szükség az autóra, a csomagok is maradhatnak. A holmikkal megrakodva, bambán maga elé meredve berúgta a bejárati ajtót, és felment a lépcsőn. Körülnézett a szobájában. Sokáig állt cipőben, felöltözve, üveges tekintettel az ágyra meredve. Eldöntötte, hogy nővére nyomába ered. Majd csak megtalálja valahogy, és akkor végre újra együtt lehetnek. És ehhez az úthoz nem lesz szükség meleg ruhákra, meg sietve összetákolt szendvicsekre. Mónika a földre dobta a táskáit. Az ablakhoz sétált, és kitárta. Kora reggeli friss, hideg levegő áramlott be.