Tesla a városligetben
Írta: Köves István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 261
Tesla a Városligetben
J.-Sz. Veronika festményéhez, szeretettel
Két férfi ágál a fénypárás pesti síkon.
A vékonyabb egyenes tőrbotjával
fura ábrát karistol lába előtt a földbe,
fekete fejével messziről nézve felkiáltójel
a facsemeték zöld ligetében.
Büszkén feszít ott Nikola Tesla, hogy kigondolta,
a korabeli Pesten cseperedő gyáripart csak azzal,
és úgy növelheti igazán versenyképessé, európaivá,
ha az akkordban termelő gépek fénylő acélkerekeit,
a munkatermek csattogó, ziháló transzmissziós szíjait
gőz helyett a kezéhez szelídített áram erejével hajtatja meg.
Barátja, akinek erről most magyaráz, nem sokat ért az egészből,
mert annak figyelmét az köti le, hogy az úton siető lányka közelg.
A fény balról súrolja a tájat, a lány árnyéka előreszalad.
Nagymamám, a legkisebb Schmier-lány, a kertvárosi
epitethon ornans szerint: a Világszép Margit odaérve,
megtorpan a fiúk előtt, nézi a földön a kusza rajzot,
„Csak nem valami csillagkép-ábra?” – kérdezi szendén,
s piciny cipellőjével súrolja a kavicsokat,
közben fölnéz a bajszos feketére, nézi, nézi, belefeketedve,
„először azt gondoltam, ugróiskola” – folytatja,
a fiúk meg csak állnak kukán, mint akiket rajtakaptak,
végül csak megszólal Nikola Tesla, torkát köszörülve:
„oh nem, kisasszony, ez kapcsolási rajz, elektromos”,
Margit meg ráejti kesztyűs kacsóját a fiú karjára,
úgy bámulja közelről a bajszos szájat, ahonnan a hang jő felé,
s ettől a fiú fölbátorodik, tenorosan buggyan belőle a szó,
árad a bölcsesség: vektorok, áram, hullám, indukció,
s fonódik helyben oly szép, meseszép szerelem köztük,
pillanatszülte szerelem, reménnyel és kacagással,
hisz a fiú szeme kerek, mélyen ülő, kéklőn fekete,
hisz a leányé mandula, barna, sárgával cirmos,
csak nézik egymást, s közben csiklandva türemkedik
torkukra a sok romantikás oh!, meg ah!
Szó szót követ, s végre Tesla kimondja:
„Lehetne…, hogy holnap ilyen idő tájt… ismét…”,
pedig hát zsebében akkor ott lapul már a tikett,
egy lomha óceánjáró kátrányszagú kabinja várja,
„Talán, esetleg, lehetséges” – skálázza kacéran Margit,
s válla fölött visszaintegetve tovasiet a járdán.
Daloló kedve a családi vacsoráig kitart, keringve terít,
még az asztal fölött is a pajzán cselédnótát dúdolja,
míg meg nem kapja a zord atyai szentenciát:
„Ez a lány megint csak a jelenben él, nem gondol a jövőre!”
„Papuska! A jövő a váltóáram meghajtású motoroké!”
replikáz, s megvillantva Amerikába készülő mosolyának
kacérka ívét, hozzáteszi: „oké?”
De végül aztán csak Tesla utazik, Margit marad,
meg a mindig számolatlan múló, párálló magyar idő.