Terápia
Írta: Csató Gyula
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 365
Terápia
Délután hat óra volt, ami minden civilizált helyen a munkaidő végét jelenti. Pláne pénteken. Jahve felnézett az iroda falán lógó hatalmas órára, és felsóhajtott. Négy akta hevert előtte az asztalon elintézésre várva. Még egyszer felsóhajtott, és kinyitotta a legfelsőt. „Istenem, mennyire tudom unni néha ezeket”- lázadozott belül, és kelletlenül olvasni kezdte a papírra rótt sorokat. Aztán alig két perc olvasás után elfintorodott, és látható bosszúsággal ledobta a papírcsomót.
-Joshua – kiáltotta – Édes fiam, gyere csak be! – és arcán továbbra is mérges fintorral az ajtóra meredt. Egy pillanat múlva harminc körüli fiatalember lépett be, sietősen, és zavart arccal.
-Igen, Apa…. -nem lehetett volna eldönteni: a fiú a hirtelen hívás oka iránt érdeklődik, vagy csak a jelenlétét akarja konfirmálni, de a hangsúlyból lehetett érezni, hogy nyilvánvalóan szívesebben lett volna máshol.
-Josuha…Édes fiam….Itt van ez a fickó – és Jahve felemelte a nyitott aktát…- Egy csirkefogó gazember. Pokollá tette az életet maga körül. Tönkretette a gyerekeit, mindhárom feleségét. Lopott csalt, hazudott. Kész. Ezt tette, saját akaratából, minden kényszer nélkül. Most itten mindjárt meghal, Azazel már várja tárt karokkal, erre Te meg odaküldesz valami jótét lelkű papocskát, hogy térítse meg, segítsen neki megbánni a bűneit, hogy asszongya – pillantott bele az aktába Jahve – „ győzzön a benne lévő jó, és elkerülje a kárhozatot” írod itten. Joshua… - és az Isten itt tartott egy kis szünetet, hogy minél szúrósabban tudjon a fia szemébe nézni…- ez egy gazember. Ő maga lett azzá, és e szerint is élt. Nincs benne semmi jó. Most jól be van szarva, mert tudja, hogy feldobja a bakancsot. Persze, hogy meghallgat bármit, összeteszi a kezét és annyit imádkozik, amennyit nem szégyell… Te meg benyalod, és bűnbocsánatot írsz a záradékba! – és Jahve már majdnem kiabált. Látszott, hogy tényleg mérges… Aztán fújt egyet, és valamennyire kiadva a dühét, már sokkal higgadtabban folytatta. – Fiam, annyiszor megbeszéltük. Együtt visszük itten a dolgokat. Hiszek benned, bízok benned, de a világnak van egy rendje, amit én……ÉN raktam össze. Kapsz elég lehetőséget, csináld a dolgod, de ne kavard itt össze nekem a világ rendjét, mert akkor nem lesz rend. Na…
A fiú csendben, feszengve, és összeszorított szájjal hallgatta a letolást. Most, hogy csend lett, megszólalt. Nem volt alázatos, de azért óvatosan fogalmazott.
-Apa, tudod, hogy mit gondolok. A szeretet. Mindenkiben van, csak legföljebb nem derül ki. Összekeverednek az emberek, nehéz világban élnek. És nekünk van felelősségünk ebben, hogy mennyire nehéz nekik. Szeretni kell őket. És akkor megváltoznak…
Úgy látszik Jahve kiadhatta a dühét eddigre, mert nyugodt maradt. Nézte a fiát, és mindenfélét gondolt. Aztán megszólalt:
- Értelek, tudod, hogy értelek, és gyakran egyet is értek veled. Nagy vonalakban. Szeresd az embereket, szeretem én is. Csak ne mindig, mindenkit. Ezt itt például ne. Nincs miért.
Ezzel kezébe vette a tollat, és áthúzott valamit a papíron, és odafirkantott néhány szót.
- Naa.. ez itt kész. – és Isten hátradőlt. Nézte a fiát, leszegett fejét, összehúzott szemét, és megenyhülten elmosolyodott.
- Figyelj, itt van ez a maradék három akta, ezeket intézd saját belátásod szerint. Mentsd meg, akit csak akarsz, aláírom, el se olvasom ...jó lesz így? - És Jahve nagyon kedvesen rámosolygott Joshuára. Közben pedig felrémlett előtte, hogy ezzel az önbizalom növelő, apa-fiú békítő gesztussal egyben azt is elintézte, hogy öt percen belül leléphet az irodából, fiára bízva a továbbiakat. Hirtelen nagyon elégedett lett magával. „A világot igazgatni, az fityfene..a saját életünket, az már igen..az már kihívás…” - gondolta nem is először.
Joshua közben felmarkolta a három papírcsomót. Csillogott a szeme, örült a váratlan önálló feladatnak.
- Kösz, Apa! – mondta, és következő pillanatban hátat fordítva az isteni íróasztalnak, kivonult a szobából.
Jahve ült még egy kicsit, élvezte, hogy itt van, de már nincs, mehet mindjárt. Aztán feltápászkodott, egy pillantást vetett az ablakon a külvilágra, örömmel látta, hogy továbbra is ragyog a nap, szép nyári délután van. Odaballagott a fogashoz, magára kanyarította a könnyű nyári vászon zakóját, és hátra se nézve kilépett az ajtón. Ahogy ballagott kifelé, látta, hogy szomszéd irodában Johsua elmélyülten hajol az egyik nyitott akta felé, közben a ceruzájával vakargatja a fülét. Isten kicsit elmosolyodott, tovább ballagott kifelé, a szabadság felé. A külső irodában Uriel telefonált valakinek valamiért elég hangosan, és csak úgy mellesleg intett oda a távozó Istennek. Jahve visszaintett, és megállás nélkül ment tovább. Látta, hogy Gavriel szobája üres, az ablak viszont nyitva, finom friss nyár illatú levegő áramlott be. Végül odaért a bejárathoz, leballagott a nyikorgó falépcsőn, és a kilépett a naptól meleg utcára.
Nagyjából ugyanekkor tápászkodott fel Azazel a pince-műhely sarkában álló poros íróasztala mellől. A félhomályos, boltozatos hodályban továbbra is pengtek az üllők, sisteregtek a hegesztő apparátok, villogott az ívek lángja. Meleg, forró, pokoli, poros volt az egész műhely. Azazel ilyennek szerette. Ilyennek teremtette, ilyennek is akarta megőrizni, ez volt az otthona, az élete. Nagyot nyújtózott, csak úgy ropogtak a csontjai. Aztán kicsit előre dőlt, és megtapogatta a derekát. Fájlalta már néhány napja, és ma eléggé belehúzott, sok volt a hozzá került kliens, a velük való foglakozás nem volt könnyű sétagalopp. Amikor nem a tüzek, az üllők körül sürgölődött, akkor az asztalnál kuporgott, intézte a papírmunkát. „Elég volt mára” - gondolta. A műhely mélye felé fordult, nézte ahogy lendülnek a kalapácsok, szikrát vetnek a izzó munkadarabok, és elégedett volt. „Itt rend van, és munka, meg békesség” – gondolta kicsit pontatlanul, mert sem rend sem békesség nem volt a szikraesőben fürdő pokoli pincében, bár az igaz, hogy munka volt. „Bárcsak otthon is…”- fűzte tovább a gondolatait, és egy kicsit elmélázott olyan bánatosformán. Aztán felemelte a kezét, és abban a pillanatban csend lett, a kalapácsok megálltak. Sok egyforma, fekete szemű, tűztől vörös arcú, egymásra igencsak hasonlító fickó nézett rá reménykedve. És nem is hiába reménykedtek.
- Naa, fiúk, én elmegyek. Péntek van, előbb végzünk! Mindenki fejezze be, amit épp csinál, tegyétek vissza a szerszámokat a helyükre, a munkadarabokat a fiókokba, aztán zárhattok. Diabulos, legyen nálad a kulcs, hétfőn nyiss te, én később jövök.
Ezzel Azazel elhajította a kulcsot a műhely sötétje felé, ahol egy kéz emelkedett ki hirtelen a homályból, és elkapta.
- Meglesz Papa! - kiáltotta valaki. Aztán mindenhonnan kiáltások szálltak felé:
- Viszlát Papa! Legyen jó hétvégéd Papa! Köszönjük Papa! – és hasonlók.
Azazel csak intett egyet feléjük, kicsit viseletes pólójára kanyarította a cájg munkáskabátot, és elindult a lépcsőn fölfelé. Lassan elmaradt mögötte a por és homály, felérve pedig kilépett a késő délutáni napsütésbe.
Jahve tanácstalanul álldogált az iroda melletti sarakon. Hazament volna szíve szerint, éhes volt, de Mária csak est nyolc körül tálalt, akkor, amikor József haza szokott érni a műhelyből. Az mostanában tele volt munkával, estére ért csak haza. Mária meg akkorra időzítette a vacsorát. Volt ennek egy kis szimbolikája, miszerint ki a férj, és ki az, aki a más, kinek a gyomra az előrébb való. Jahve értette is ezt, esze ágába sem volt beleszólni az otthoni rendbe, de tagadhatatlanul okozott egy kis kényelmetlenséget a dolog. Ilyenkor, amikor éhes volt például. Végül elmosolyodott, csak úgy magának. „Hát akkor ott eszek ahol tudok, és ha már ott eszek, akkor iszom is hozzá egy jó korsó sört..” és most már minden tétovázás nélkül megindult a nyitott ajtóval hívogató kocsma felé, két sarokkal lejjebb. Úgy döntött, hogy körözöttes kifli, hagymás zsíros kenyér lesz a menü két korsó sörrel. Vagy hárommal…Ahogy ezt végiggondolta, meg is szaporázta a lépteit. Sürgőssé vált a dolog.
Azazelnek nem voltak ilyen kétségei. Ő már délután négy körül pontosan tudta, hogy az este negyed hét a kocsmában fogja találni. Ott fogja leöblíteni a meleget, meg a port. Mert egyrészről a műhely meleg és poros volt, másrészről meg…másrészről az otthon mostanság nem volt annyira hívogató. Lilith tavaszi haragja nem múlt el a nyár beköszöntével, és Azazel azt tapasztalta, hogy párja minden rendelkezésére álló eszközzel érezteti vele: harag van. Ezt pedig igyekezett elkerülni. Leginkább a legegyszerűbb férfi logika mentén: nem ment haza, amíg nem volt muszáj. A muszájig tartó időt meg általában a kocsmában ütötte agyon, ahol jobb volt a hangulat, mint otthon, bár ez nagy volt nagy kunszt. Céltudatosan ballagott tehát arrafelé, és terveket kovácsolt, miszerint a sörök előtt iszik valami picit is.
Egyszerre értek két irányból az ajtóhoz. Nem volt ez szokatlan, szoktak itt találkozni. A sört, fröccsöt mindketten szerették, az otthonok csak ímmel-ámmal voltak vonzóak, és általában egy időben végeztek a munkájukkal. Hát nem volt csoda, ha itt futottak össze, hol mindjárt a az ajtóban, hol a pultnál. Néha együtt is ültek le egy asztalhoz, bár mindkettőjüknek megvolt a saját társasága, de volt közös témájuk sok, hát ilyenkor folyatták szót a világ dolgairól.
- Szevasz Azi – nyújtotta a kezét Jahve.
- Szevasz Istenke – csapott bele a kinyújtott kézbe Azazel. – Megszomjaztál?
Jahve elmosolyodott:
- Meg. Olyan száraz a levegő az irodában. Az sok akta mind poros. Le kell öblíteni. Meg éhes is vagyok.
- Na, por az van nálam is, meg meleg…
- Hát mi az istennek fűtesz annyira be…? – kérdezte Jahve, de már vigyorgott. Ennek a párbeszédnek minden lépését kipróbálták már, hozzátartozott az üdvözléshez.
- Mert még megfáznak a lelkek…És nem azért jönnek oda…- és Azazel is elvigyorodott. – Gyere csak egyszer le, majd meglátod.
- Ha egyszer lemegyek, hát kihűlne a műhelyed ….És Jahve hangosan felnevetett. Azazel meg vele nevetett. – Na, menjünk be, kifogy a sör, ha sokáig itt szobrozunk. – mondta aztán.
- Nem baj, majd teremtek még egy hordót, de gyerünk.
Kicsit még mű - udvariaskodtak az ajtóban, hogy ki enged előre kit, de aztán csak beléptek. Odabenn otthonos kocsma szag, halk zaj, félhomály fogadta őket. Ezen a kora esti órán nem sokan voltak még lent. A terem hátsó részében Kháron biliárdozott Zeusszal. Elől csak két-három asztalnál ültek, csendben beszélgettek. Érződött a levegőben, hogy péntek van, mindenki nagyon fáradt az egész heti hajtástól. Később majd biztos élénkebb lesz a hangulat, mert a péntek estéknek ez a dinamikája. Most azonban nyugalom volt. Ez tökéletesen megfelelt mindkettőjüknek. Odabólintottak a már itt levőknek, de nem vesztegették az időt valami személyre szabott köszöngetéssel. Itt mindnyájan ismerték egymást, és az idő körforgásában sokszor találkoztak közös ügyeik kapcsán. Nem volt szükség felesleges udvariasságokra. Szomjasak voltak. Minden teketória nélkül odaléptek a pulthoz.
- Mit kérsz?- kérdezte Azazel . Ez burkolt üzenet volt, felhívás arra, hogy jó lenne egynél több kört maradni ebbe a szép kora estében. Jahve el is értette azonnal. Villámgyors számvetést készített a fejében az idejével, és ugyanolyan villámgyorsan döntött is. Elfogadta a burkolt invitációt, hogy ülepedjenek együtt itt egy darabig.
- Egy fél szilvát, meg egy korsó sört. – és el is mosolyodott a az érkező italokra gondolva.
Azazel továbbította a rendelést, hozzátéve a magáét. A söre mellé ő egy whisky-t társított.
Magkapták az italokat, és össze se beszélve egy távolabbi asztalhoz vonultak. Nem volt kedvük senkikhez sem csatlakozni. Szótlanul egymásra emelték a kisebb poharakat, és egy nyelésre eltüntették a korty italt. Aztán egy ütemben emelték fel a korsókat, és jól meghúzták. Összemosolyogtak, úgy tették vissza az asztalra.
Egy darabig csend volt. Az italok leértek, a szomjúság csökken, a jóérzés nőtt mindkettőjükben.
Azazel törte meg a csendet.
- Milyen napod volt Istenke?
- Átlagos. Olyan sem nem könnyű, sem nem nehéz. De azért kutyául elfáradtam estére. Időnként olyan marha ügyek jönnek szembe…bolondulnak az emberek megfele. Ezt te tudod a legjobban…-kacsintott Jahve a másikra – Hiszen nagyobbrészt te bolondítod őket. De azért ők is kellenek hozzá. Jó partnerek ebben a bolond világban.
- Na ja… néha már nem is tudom… tudod Isteneke én csak amolyan iparos vagyok. Az a dolgom, hogy a hozzám került lelkek pontosan megtudják, hogy hol vannak. Ez olyan … szóval sok fantázia nincs benne. Persze, jövök-megyek a világban, azért a z kicsit izgalmasabb. De .. nem tudom. Régen olyan kemény volt. Bele kellett állni a helyzetbe... Most meg.. Jövök, megyek, sugdolózok egy keveset, aztán annyi. Csőstül dőlnek amerre mondom. Nincs meg a melóban az izé, hogyishívják …szóval olyan puha lett minden. Aztán ott találják magukat a műhelyben és nyavalyognak, nem értik. Én meg nem fogom mindegyiknek elmagyarázni, hogy hát komám, emlékszel…. – És Azazel kedvetlenül húzott a korsóból.
- Értem amit mondasz. Valahogy nincs spiritusz a világban. Én is csak írogatom az aktákat, kitöltöm a záradékokat. És közben…közben unom az egészet. Ez az igazság Azi. Unom. Ezt itt én hoztam létre, de most már mit kezdjek vele. Megváltozott már teljesen. Unalmassá vált…nekem – és Jahve lehúzta a maradék sört. Aztán gyorsan felállt, és elindult a pulthoz, mielőtt tovább beszélt volna. Volt már ilyesmikről szó közöttük, de most valahogy úgy élesebben fordultak a téma felé. Talán az ital meg a fáradtság..…vagy már itt volt ez, már feszítette őket, és ma van a napja, hogy együvé borítsák, amit gondolnak. Hát, lehet, de ehhez kell még egy korsó sör.
Kikérte a söröket, kért egy zsíros kenyeret, aztán egy pici gondolkodás után még két picit. Úgy döntött, belefér. Visszaegyensúlyozott az asztalhoz, mindkét keze tele volt rendesen. Lepakolt, és visszahuppant. Azazel nem is kérdezett semmit. Maga elé húzta a kisebb, meg a nagyobb poharat, de nem kapkodott, most már ráérnek.
- És ha csak ez az unalom lenne. – folytatta Jahve, mintha abba se hagyta volna. – De ott van ő is… És nem tudom, hogy hányadán állunk.
- A Fiú? - kérdezte Azazel, csak azért, hogy tovább gördítse a beszélgetést. Tudta ő pontosan a Fiúról van szó.
- A Fiú… Bevettem az irodába, persze hogy bevettem, elvégre azért a fiam, hogy ott legyen velem. De annyira másképp gondolja a dolgokat. Tudja, elfogadja, hogy én vagyok a főnök. Nem lázad, de mindig keresi a kibúvókat. Mindenkit, de mindenkit meg akar menteni. Sosincs otthon, mindig jön megy a világban, mindenhová, mindenbe beledugja az orrát, mindent összekavar…
- Nekem mondod? – vágott közbe Azazel. – Akármerre járok, belé botlok. Komolyan mondom, ha valamiért nem unatkozom, akkor az ő. Töri a borsot az orrom alá. Összehozok valamit végre, hazamegyek a nyugiba, hát másnap már nem úgy van az az istennek se. Bekavart az öcskös..- nevetett Azazel
- Mert ügyes a kölyök!- mosolyodott el Jahve. Engem is behúz néha a csőbe. - De komolyra fordítva…Értem én őt, de nekem néha furcsa, amit csinál. Nem tudom miért…-és Jahve összeszorított szájjal nézett előre. - Szeretetről beszél állandóan. De hát én is tudom, mi a szeretet, a fenébe…mégse érzem azt amit ő. Őneki mindenki személyes és a szeretete is úgy mindenkié. Én pedig nem érzem, ami ő érez. Pedig az embereket én …. hát érted, nem? És ez nagyon feszít.
Azazel csak pillanatig gondolkodott, hogy kimondja-e amit gondol, aztán úgy döntött, hogy miért ne. Mért ne pont ma.
-Talán azért furcsa neked, mert ő még nem unja … Talán mert fiatal, amik mi is voltunk, amikor nem untunk még semmit… Talán mi meg már nem vagyunk fiatalok… ezért furcsa…
Jahve odafordult Azazel felé. Hosszan nézte.
- Talán… -mondta aztán.
Csend lett közöttük. Jahve felemelte a kisebbik poharat, és koccintásra kínálta fel. Azazel meg odaütötte a magáét. Ittak, aztán az Isten sóhajtott egyet, és terelve a szót most ő kérdezett:
- Na és Te, Te hogy vagy a gyerekeiddel Azi..?
- Jajj, Istenke! Ne szoszorgass ezzel. Szégyellem, tényleg, de nem tudom pontosan hányan vannak. Tényleg. Minden egyes megszomorodott Walpurgis éjszaka után, de tényleg minden után, beállít egy újabb istenverte boszorkány, vagy kettő, hogy asszongya, terhes. Hogy tőlem terhes. Hogy velem volt, és úgy maradt. Hát mit tudom én, hát ott annyi minden történik egy éjszaka alatt. Tudod milyen egy ilyen Brocken hegyi buli…
- Nem én, nem tudom… az a Te bulid..- vigyorgott Jahve.
- Hát gyere egyszer el, majd megtudod. Szóval jönnek, én meg mit csinálnék. Elfogadom a gyereket, támogatom az anyját, aztán, mikor felnő a kis ördögfattya, akkor meg kezdek vele valamit. A fiúk általában jönnek a műhelybe, a lányokat küldöm a világba. De már rég fogalmam sincs, arról, hogy kik, és hányan vannak. De ez hagyján. Ez elmegy valahogy. Az a baj, hogy Lilith minden egyes alkalommal megsértődik, megharagszik, duzzog, hónapokba telik, mire kiengesztelem, aztán máris itt az újabb tavasz, újabb botrány. Minden évben elhatározom, hogy nem, nem megyek oda. Aztán minden egyes nyavalyás évben ott találom magam. A rossebb se érti. Hát aztán te tudod pontosan, hogy keményen tudom fogni a világnak azt részét, amit én tartok a kezemben. De miért nem tudom magamat kézben tartani? Egyszer nagyon ráfázok. Lilith most keményen berágott. Nem tudom, mikorra engesztelődik meg. Addig meg pokol az élet. A fene egye…-és Azazel megragadta a korsóját, nagyot kortyolt. Rögtön köhögőroham fogta el, félrenyelt rendesen.
Jahve megvárta a végét, aztán elgondolkodva annyit mondott.
- Neked valami hasonló bajod van, mint nekem. Mintha valahogy a fiatalság hiányozna neked. És minden évben újra gyártod az elmúlt fiatalságot egy új gyerek képében…Vagy valami ilyesmi. De az is lehet, hogy egyszerűen szereted a boszorkányaidat…ennyire szereted…
Most Azazel gondolkodott el. Aztán azt mondta:
- Hát ez szép és jó. Végül is nem én vagyok az egyetlen szoknyapecér a világon. Ott van az a tulok – intett a biliárdasztal felé – az még kacsa, vagy hattyú, vagy mi a fene is lett csak azért, hogy egyel több nője legyen. De csak engem zavar ez az egész.. Nem is Lilith miatt, illetve nem a fenét, de az otthoni balhénál jobban zavar, hogy nem én irányítok, érted. Hogy ez a gyerek – tenger nem azért van mert akartam, hanem mert lett. Lehet, hogy azért, amit mondasz, de ez mindegy, mert az a nem mindegy, hogy nem én vagyok a kormányos. naaa… Hát ez a baj. Na, egészségünkre…
Ittak, el is fogyott a második korsó. Most Azazel indult a pulthoz. Előtte rámutatott Jahve kisebb poharára, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Az megrázta kicsit a fejét, és a korsójára mutatott. Így aztán csak két korsó sör érkezett.
Csend volt egy darabig. Sok volt talán egy kicsit a szó... Pihenniük illett valamicskét. Érezték, hogy nem árt egy kicsit kifelé figyelni, mert sűrű lett a levegő. Körülöttük békés nyugalommal zajlott a kocsma élete. Érkeztek néhányan, oda-oda köszöntek az asztalhoz, Gavriel oda is jött, hogy váltson néhány közömbös szót velük, de aztán látta, hogy ezek most el vannak foglalva magukkal, hagyta hát békén őket. Kint alkonyodott, még mindig meleg volt, de már finomabb levegő jött be a nyitott ajtókon, ablakokon.
- A Zsigával, a Freud-dal sakkoztam valamelyik este.- szólalt meg váratlanul Azazel. – Beszéltünk mindenféléről. Talán közben panaszkodhattam neki is ilyesfélét…Azt mondta, hogy mindig van egy pont, amikor felismerhetjük, hogy nem bírunk magunk megbirkózni magunkkal. És hogy ezt vagy felismeri valaki, vagy nem…- és a Sátán kérdően nézett az asztal túlfelére.
- Agen…- mormogta az Isten. – Nekem is ezt mondta. Beugrott egy kávéra, aztán ott maradt vagy két órát. Ahogy szokta. Annyit beszélt, hogy a fele kiment a fülemen, de ez valahogy megmaradt.
Azazel kényelmetlenül mozgolódott, nehezen szólalt meg, nem volt ínyére láthatólag, amit mondani készült.
- Hát én …basszus …hát én lehet, hallagatok rá, aztán keresek valakit. Izé…pszichológust. Szégyen, nem szégyen, de én érzem, hogy nincs ez jól. Valamit kezdeni kell velem. Rá fog menni az otthonom, és hová tegyek még ennyi ördögfiat. Leginkább meg kell tudnom, hogy miért nincs fék. De nagyon óckodok ettől. Milyen már, hogy a sötétség ura, az ősgonosz, az alvilág ura ott maszatol egy ilyen lélekgyógyásznál. Nagyon kínos ez, nem? Nem? – És Azazel furcsán kérdően nézett Jahvéra.
- Ne izélj – Jahve feszenget a széken –értem én mit akarsz mondani, de ne akard má ezt. Persze, ha én is megyek, a világ teremtője, a mindenható, akkor neked sem olyan nehéz, mi? De hát én hogy menjek. Hát én teremettem ezt a pszichológiát is. És akkor most én is ott ücsörögjek, és pakoljam a lelkemet? Hát kiröhögöm magam…Joshua meg…hát csak nézne. Mit gondoljon erről…
- Nem kell tudnia róla. Otthon nem mondod meg. Oszt kész. Az meg hogy te teremtetted…hát na és aztán. A sebész se tudja kivenni a saját vakbelét, pedig mindent tud róla. Na, érted…Figyelj…egyedül nem megy.. én nem tudok. De ha Te jössz, akkor nekem is menne…naa? Elvégre mi együtt vagyunk a fény és a sötétség, illik, hogy egyformán legyünk erősek, meg gyengék. Most mintha gyengék lennénk, hát legyünk együtt erősek…
Jahve kicsit elmosolyodott:
- Jajj, de szépen teszik beszélni a Sátán bácsinak… nemhiába, a retorikát meg Te találtad ki. De azért ez kevés ahhoz, hogy rádumálj. Nem vagyok meggyőzve.
- Na, figyelj Istenke, gondolj bele. Én elmegyek egy ilyen pszichológushoz, és az rendbe rak. Te meg maradsz így. És akkor ki lesz szebb és okésabb, ki tud majd jobban működni a világban? Én! És akkor ki lesz jobb, erősebb? Én…és akkor tudod mi lesz…jujj.. az lesz… az lesz, hogy enyém lesz a világ..
- Ajvej, a Sátánka zsarolásosdit játszik itt – Jahve már szélesen vigyorgott - …de ez kevés. Mi mindig egyensúlyban leszünk, akármi történik, tudod, másképp felborul a világ, és mi is vele… Te is borulsz, ha itt izmózol.
- Jól van, jól van. Figyelj! Akkor menjünk ugyanahhoz az emberhez, intézzük úgy, hogy egy napon, egymás után legyünk, aztán keresünk valami jó helyet azon a környéken, és beülünk. Kajálunk jót, meg iszunk egy kevéskét. Naaa? Pacalpörkölt...halászlé...vagy valami franciás cuisine snob falat... kerthelység... hideg fröccs...vörösbor, olyan mint a vér...vagy legyen sör?...Naaa?
Isten csak vigyorgott egyre.
- Hehhe..ez igen, ehhez értesz igazán, a kísértéshez. Most engem…de egye kutya. A francba, lehet, hogy igaza van a Zsigának. Kell valamit kezdeni magammal is. Ki fogok égni lassanként… Na oké, csapj bele. Rendben. Menjünk. Benne vagyok.
- Na… ez akkor rendben van. És kihez menjünk?
Jahve egy kicsit elgondolkodott, belebámult a levegőbe, de látszott, hogy nem a kocsmát látja, hanem mindent. Aztán egyszer csak odamutatott egy pontra a harmadik dimenzióban, és azt mondta: -Menjünk például hozzá.
Azazel is odanézett, felvonta a szemöldökét…
- Miért pont hozzá? Egy ateista...
- Pont ezért. Nem hisz bennünk, ezért nem fogjuk összezavarni.
- Végül is nekem mindegy. De lesz ideje ránk? Egyidőben? Mert különben hiába kísértettelek itt.
- Aranymazsolám! Megteremtettem ezt búbánatos világot, működtetem, igazgatom, vigyázok mindenre, pedig ott vagy Te is kerékkötőnek. Hát két nyavalyás egymás utáni időpontot csak el tudok intézni egy pszichológusnál…Naa hozok még sört. Igyunk erre. Aztán én megyek. Mária ma sztrapacskát csinál vacsorára. Azt nagyon szeretem.
- Jól van, igyunk még egyet. Én is megyek. Vacsorát csak kapok…
Hát így történik majd, hogy nemsokára két alak fog ballagni a világban valahol egy nyüzsgő utcán. Nyugodtan, békésen sétálnak majd. Bemennek majd az egyik házba, és bő két óra múlva jönnek ki. Aztán még sokszor sétálnak majd erre… Úgy lesz minden, ahogy kitalálták. Egymás után kerülnek mindig sorra, kipakolják a lelküket, javulnak, visszalépnek, aztán meg előre. Aztán, mikor végeztek az aznapi kötelezővel, akkor békésen megbeszélik, hogy most meg aztán hol... és nem fogják elaprózni, végigpróbálják az összes kocsmát, vendéglőt lőtávolon belül.
Tetszeni is fog nekik mindegyik.