Téli délután
Írta: Vas István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 281
Téli délután
Kedvesem, úgy véled, hogy szép hangod meg a szó majd
Visszaszorítja szivünkbe, nem engedi szállni a sóhajt,
Megtéveszti a bút, ki kocogtat az ablak üvegjén,
Hívatlan vendég, aki jön mellénk telepedvén
Ülni velünk hosszan, míg minden kedvet elejtünk,
Támad a kétség, s rossz lángokba kigyúllad a lelkünk,
S végül is egymás ellen szisszen a méreg a szájon,
Hogy mélyebbre sajogjon a szív és az ész velefájjon?
Látod-e kint, hogy a föld is rabja a téli ködöknek,
Utcákat, hegyeket hogy a köd nagy leplei födnek?
Szenved a föld is, mily megadón öltözve darócba –
Elhinnéd, hogy e földből nő ki a rozs meg a rózsa?
Édesem, így mi se féljük a bút meg a szürke ködöt sem,
Végre tanuljunk tűrni mi is csendben, közönyösen.
Ülj le, ne szólj, csak bámuld, hogy lassan besötétül,
Míg valamely víg, régi poétát én menedékül
Olvasok és majd nézem a kinti ködöt s a gomolygást,
Melyben az elhaladók megnyúlt, fura árnyai folyvást
Elhúzódnak föl meg alá. Dér üli a fákat,
Törzseiket ferdén rajzolja a ködben a látszat.
Ó, hogy múlik az élet, az ifjúság hogy enyészik!
Már nem ürítjük a fájdalmak poharát se fenékig.
Fájdalmunk örökös súly már, de viselni ma könnyebb,
Drága szemed kedves patakul ma nem ontja a könnyet.
Már fiatalságunk kétségbeesése se tölt el,
Mélyre ivódott a gond meg a bánat, rontva közönnyel.
Nem látlak már… Hogy besötétült! Nyujtsd kezed, édes,
Gondoktól feledőn menekülni a perc öröméhez.
Mért búsulsz, ha ruhád s a reményünk foszladozóban?
Nézd csak az ablakon át, hogy az úton mily sürü hó van.
Míg mi merengtünk, hófelhők víg pelyhe leszállott
S elkergetve ködöt, kideríti a szürke világot.
Bús művész a köd, el sem késziti végig a vásznat,
Minden műve egy abbahagyott rajz, bús, kusza vázlat.
Nézd csak, a város alattunk! Fel se csavarjuk a villanyt,
Felhők közt is a hold elegendő fényt idevillant.
Lent már gyúllad a városi reklám, sokszinü fények:
Ime a tőke imája, szines jeladása az égnek.
Lankás térre az ablak alatt két varju repült le,
Varjak a tiszta fehér tájon feketén települve.
Igy ülnek, nagy esetlen szárnyuk néha ha lebben,
Súlyosan és némán, két varju a téli hidegben.
Most a nagyobb keresőn ingatja a hóban a testét,
Éhesek és még félszegek is, nézd, tiszta nevetség.
Másra se nézünk már, csak amott a bús madarakra,
Félszegen és egyedül s a világból már kimaradva,
Két szomorú rokonunkra szegényen, számkivetetten:
Jobb, ha az ablak üvegjén nem nézünk ki mi ketten.
Búnkat idézi a kinti világ jelenése, akármi.
Jó csak e téli világ közepén egymásra találni.