Te, pillanat!
Írta: Vékás Sándor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 242
Te, pillanat!
Csak egy hangulatnyi verset érsz,
csak azt a néhány sornyi kis maroknyi port,
amit már nem kavar se szó, se szél,
amitől lassan mállva, tántorogva múlsz.
Porlepte tárgyak, időkapszulák,
hegyekben oly kacér szemét,
lám az idő megállhat, buták
voltunk, hogy nem láttuk mi rég.
És itt állsz. Tovább tartasz. Fogva. Élsz, nem élsz?
Az újjam végighúzom: rajz a koszra.
Nem tudom, hogy vajon sajdulsz, vagy zenélsz,
de ha zenélsz, hát biztos a sóhaj a kotta.
Szegény pillanat, látom, mégsem állsz!
Mint a visszaforgatott kerék, nyikorogsz,
tán a dallam is megvan, amire jársz...?
Jársz? Dehogy! Vonulsz és menetelni fogsz.
A barna port letörlöm, de homlokomra és
ruhámra kap. Viszem magammal ki futva,
a dallamot riadtan dúdolom, kevés,
hogy csak nézni akartam, semmit se tudva.
Bírkózás ez. Ruhámon egyre több a por.
Négykézláb mászom előre, húzva vissza,
az induló meg itt dobog, belém hatol,
tisztán sem lehetek talán már többé tiszta.
Gyere velem végtelen pillanat!
Menjünk együtt inkább a kozmoszba fel!
Hagyjuk itt a rozsdás vágyakat,
hogy a holnap ne a tegnapban múljon el!