Te-l-hetetlenség - V.
Írta: Tatár Nikoletta
Közzétéve 9 hónapja
Megtekintések száma: 204
IV. rész
2016. 01. 15.
Csendünk
Kedvesem!
Immár dupla burokban élek. A külsőt az életformám alkotja, melynek körvonalazódása pontosan kirajzolódik, elhatárolva a világ zaj(lás)ától. A másik a mi rejtekünk-rejtélyünk rejtjelezett sejtelmessége.
Nem aludtam az éjszaka. Belső burkom oltalmában enyhülést kerestem a megélésben, ragaszkodva a legapróbb – akár csak a fejünkben, a lelkünkben lejátszódó – rezzenéseink tűzmelegének őrzéséhez. Hogyan enyhíthetne a megélés bármit is? Hiába van meg a biztonsága, lendülete és izzása a gyökeremig ér.
Kihajítottam a parfümöket. Rituális a cselekedet, eredményeképpen immár leplezetlenebbül leszek jelen Előtted. Az illathasználat eddig tudatos önvédelem volt a részemről: magamra kentem, fújtam az anyagokat, hogy el ne veszhessek Benned. Hogy szem előtt tarthassam, hol vannak a határaink. Elhatárolódásommal akartam érzékelni kettőnk találkozásvonalát. Mesterséges elhatározás. Óvintézkedésem feleslegesnek bizonyult. Nem szeretem a parfümöket, idegen érzést árasztanak a bőrömön. Határvonalaink elmosódtak, lehámlasztom hát magamról a sallangokat. Értelmetlen, felesleges a szándékom, hogy kézzelfogható legyen, maradjon a törésvonalunk.
Duzzad(t) bennem a telített Csend, amit az autóban növesztett terebélyessé a halogatásunk, hallgatásunk. Vetetlen lehetőségét vetettem el a beteljesülésnek, a kikívánkozás elvehetetlenségében bízva. Mar(ad)t az ölelkezésünk elszakításának fájdalma. A letaglózott vágy, erő és akarás, amik az ölelésünkből ottmaradtak, kisajátítván a Csendet nem közénk ékelték beágyazódását, hanem beletemettek minket. Hogy ez a manőver kíméletes volt, vagy kíméletlenül történt, eldönthetetlen a számomra. Mindkét szándék érvényesíthető a következményben. Minden lélegzetvétellel magamba szívtam a Csend sűrűségét, telítettségét harapni lehetett, az ízét azóta is érzem. A maradandóságunk apró, ám jelentékeny részének megtapasztalása miatt érzett öröm szinte kitöltötte velünk együtt a Csendet, de nesztelenül beférkőzött és határozottan adagolta magát a hiányérzetből fakadó keserűség is.
Végérvényesen néztelek. Lágy voltál és mégis erős. Nyeltem a fájdalmat, ami emészthetetlen kortyokban vált selejtes sejtelememmé, miközben levegőért kapkodtam abban a Csendben, amiben legszívesebben az eszméletemet vesztettem volna.
Úgy néztelek, mintha többet nem tehetném.
Néztelek, azzal az érzéssel, hogy ennél jobban lehetetlen szeretni.
2016. 01. 19.
ugye
Hol a helyünk???
Nem tudom beilleszteni a hétköznapokba, nekem ez az egész végérvényesen Nagybetűs. Lüktet bennem az igény, hogy a gyakorlatias göncöt letépve Rólad, begyömöszöljem magunkat a körülmények falába vájt apró zugunkba, hogy abban kibonthassalak. Nem állok meg félúton, nem lassítok, nem kanyarodok, nincs félmegoldás. Akármilyen formában érintkezem Veled, szüntelenül hajt a lázas törekvés, hogy rohanjunk, zuhanjunk, férkőzzünk a védett zugba, ahol bátran és hosszan a szemedbe nézhetek. Azzal vigasztalom magam, hogy Számodra is magától értetődő ez az átlényegülés. Hevített nyugtatásom ez, összhangunk esetén működőképes, szárnyakat adó paradoxon.
Ugye, jössz velem???
2016. 01. 21.
felfed(ez)és
Mit tehetek a szavakkal? Mit tehetek a szavakba? Válhatnak eszközzé a szavaim, az érintésed érdekében alkalmazott eszközzé? Érintenek a szavaim?
A hangod, a hanghordozásod képes a simogatásra. A lelkemben érzem és a bőrömön érzem. Még a felidézéskor is, nem csupán élesben.
Régi emlékekről mesélek Neked, másokkal történő befogadásról és odaadásról, és közben Téged látlak, kettőnket vélem felfedezni, az összefonódásunkat, egyesülésünket. Az emlékeim nem Téged fednek, de a szavaim Téged jelentenek. Bármit mondok, azzal magunkat közvetítem Feléd, Neked. Minden kifejezés az érint(kez)ésünk metaforájává válik, lényegül. Minden szó túlmutat önmagán, a beszédtémánk kiszökik a tartalmából, és készségesen fed le, burkol be minket, a zsigereimből áradó igényt: együttlétünk megvalósulását. A kiterjesztés magával ragad: a nyakadon keresztül az egész testedet kívánom simogatni, a vágyam nem érzékeli az ingedszabta határt.
Az autódban ülve nagyon messzire utazom Veled.
X
Hosszan ívelve szeli át az időt a történetük. A saját útján járva. Kérlelhetetlenül hatol a messzi múltból a jövő felé, a közelmúltban kapva őket a hátára. Eddig – hosszú, hosszú éveken keresztül – éppen csak súrolta kettejüket, ráérősen terelgetve, a tépelődés és emlékezés falai között tudva a marasztaltakat. Érintkezési határ a Csillagos ég volt számukra, szemmel tartva a megtéveszthetetlent. Valaha volt közelségüket a csillagpár fénye tündökli. Távolságában találkozik tekintetük. Mit kezdjenek a végkimenetelükkel? Egy óvatlan pillanatban azonban felnyalábolta őket a történetük, a tépelődés és emlékezés falainak szorítása közé új érvényesülés erőteljes atmoszférája préseli be magát...
Bizonyosságtudat áradt szét benne annak idején, amikor egymás mellé sodorta őket az élet. Hullámverésben fortyogó, ön(t)örvényébe fejest ugró kamaszlány-lelkébe onnantól állandóság költözött és otthonra lelt benne. Hozzátartozójává vált a bizonyosság (akinek ismerte születését, akinek nem kellett felcseperednie, hiszen éretten kelt életre és nincs elmúlása) a legelejétől fogva, amikor is a történetük kiszemelvén őket, lecsapott rájuk. Elragadtatásuk éleslátója nem éhes, nem mohó: nem éhségűzésből, zsigeri ösztöneit villámgyorsan csillapítandó szándékkal kebelezte be őket, nem. Szárnyaira kapván mindkettőjüket, különös időutazásra indult velük: hol az egekben járva egy kiválasztott csillagpárral összekacsintva, hol évekdagasztotta némaság áthatolhatatlannak tűnő erdejében, alig észrevehetően szaggatva a végérvényesség pókhálóit. Szárnyai alatt rejtegette őket egymás elől, egymásnak. Ellentmondásos megvalósulás, ám a varázslatos repülés kiterjedésében cinkosként van jelen az idő, az érlelő-ráérő idő (nem a sürgetős változata), így az ellentmondásosság és kizárólagosság idővel és időben feloldható.
Felol(dó)dás megy végbe a történetük jelenében velük, közöttük, de (jaj!) hirtelen olyan valóságos lett minden, olyan szemkápráztató, bűvös, fényes, vakító, hogy a nő fékevesztetten rohanna előre, sebesebben, új röppályára képzelve magukat. De a történetük időkezelése, szárnyalásuk keretei – a tépelődés miatti tiblábolás, az emlékezés és mértékletesség falainak biztonsága – belátásra bírják. A felfedezés, megismerés út-és életszakasza ez, a kölcsönös, harmonikus felfedezéseké. Közös szavaik egymásra illesztése, összecsengésük megélése kapcsán rátalálnak a régi összhangra. Az elhatalmasodás felett éberen őrködő telített Csend rájuk telepedő burka az oltalom: védőréteget képez, védi őket egymástól, egymásnak.
Lappang még a titok, hogy a mindenfelől éktelenkedő korlátok szorításában, a behatároltság ellenére hogyan válhatott zökkenőmentesen együttműködővé két élet. Egyeztetések nélkül, feltérképezés nélkül, kérdésfeltevés nélkül működnek együtt, és így volt ez a történet takarásában is, a néma évek alatt.
Bizonyosság – hangzott el a nő szájából a kulcsszó, mely nem titoknyitogató, mert amennyire földöntúli a meggyőződése erejébe és igazába vetett hite, annyira tárgyilagos, tényszerű ez a tudat.
A történetük sodrásának enged(elmesked)ve, abba belehelyezkedve éli meg várakozását...
2016. 02. 05.
palackposta
Ha palackpostát dobnék a folyóba, benne a Neked szánt üzenettel, akár meg is kaphatnád. Százszor is leírnám benne, hogy ne haragudj, túl mélyre ástam, túl messzire mentem, egyetlen mentségem, hogy a megoldást kerestem a számotokra.
Ugyanabban a bénított állapotban feszengek, mint akkor, sok-sok évvel ezelőtt. Adnám, de nem tudom, csak csonkítottan beilleszteni a rendelkezésre álló formákba. Torzóként is lehet valami teljesértékű, ha azt szívvel-lélekkel nyújtják?
Részmegoldások, megoldásrészek lehetőségeit kóstolgatom. Adnám, mert a Tiéd, mert Neked szól, mert Rólad szól, mert Neked szánom. Kezd kegyetlen lenni a tréfa, amit az élet vág hozzánk. De bármi történjen velünk, érzem, tudom, hogy körülölel minket az a burok, amit akarva-akaratlanul növesztünk magunk köré az egyezéseink finom érintkezéséből.
Vagy talán itt a talány, hogy mi vagyunk a palackpostába rejtve, és elúszunk a felismeréseink hullámain az Akkor látott halak közé, odabiggyesztve bezártságunk ficánkoló fricskáját az időtlenségnek?
2016. 02. 16.
érintés
Kedvesem!
Annyi mindent szeretnék adni Neked!
Be akarom bizonyítani, hogy igenis az élet vérkeringésébe tartozunk!
Utunk nem erőszakosan, mesterségesen kialakított, éles vágásokkal vájt ösvény a világ testén.
El akarom hitetni azt, hogy az áramlás szerves egységét képezzük, és igenis együttérző velünk a világ! Nem csupán egymás sejtalkotói, hanem az élet összetételének természetes elemei vagyunk. Nem felesleges túlburjánzás, nem káros-kóros elváltozás, nem életidegen vegyülék.
Tudom, hogy tudod, érzem, hogy érzed, mégis, körülötted egy másfajta működésmód (t)örvényszerűsége kavarog.
Szívemen viselem a sorsodat, a boldogságodat, a boldogulásodat azóta, amióta megláttalak. Meseszerű, de így van. Érinteni akarlak mindenhogy! A lelkemmel, a mozdulataimmal, a bőrömmel, a szavaimmal, ahogy csak tehetem. Ha tehetném, ha tudnám, visszamenőlegesen is, hiszen a forróságból bőségesen jutna a valaha volt hidegebb időkre is.
2016. 02. 25.
azért mert
Elképesztő, mennyire töredezett, gyűrött, szakadozott, eldeformálódott minden!
Alakot öltésünk arc(ulat)ának finom részletein a részlegesség nagyolja el a vonásokat. Apró mimikáink önkéntelenségét az élet szedte ráncba. Mindez mivé válik? Nem maradhatnak észrevétlenek a karikatúránk érvényesülése miatt!
Kimondatlanságunkba gyömöszölt kimondhatatlanságunk dagadása bénítja nyelvünket.
Lábunk alatt minden igyekezetünk kitámasztott létrájának hiányzó foka.
Körülöttünk az eltépett gondolataink szélfútta foszlása. Hová lesznek?
"Ne feledd szavad!" - mondod búcsúzóul, de a másnap már egy más nap, ami új árnyalatokkal érkezik.
Számomra az író állapot a legintimebb érintkezési felületünk. A leírt szavakra teljesen rábízom magam.
Kézzelfoghatatlanná válunk. Már nem csak alattomosan, hanem a szemünk láttára tépik ki a lehetőségeinket kezeink közül a körülmények, és zsákmányukkal eliszkolnak utolérhetetlenül.
A szándékaim súlya továbbra is érezhető marad, mert hozzám ragadt. Fáradhatatlanul ölelem, szorítom az időközben átlényegített, végtelen, védtelen féltésem légüresen is nehéz maradványát. Tudomásulvételem érzékenységének talaján állok azzal a megingathatatlan meggyőződéssel, hogy nem a szorításunk gyenge, nem a figyelmünk lankad, és nem az akaraterőnk kevés. Egymással vetekszik a bennem óriásivá növő tevőlegességek buzgalma, figyelem kitartásukat: az akarás, a megtartási vágy és a dac felülkerekedtek a buktatókon és együttesen próbálják megszabadítani az időt a vasfogától.
Feltorlódtak, egymásra rakódtak az érvényesíthetetlen érvényességek. Tudom, hogy sokszor írtam már hasonlót, tudom, hogy ezek falához kell törekvésünk létráját nekitámasztanunk, tudom, hogy ezek mentén kell élhetőséget találnunk, tesszük is nap mint nap. Csak megrongál ez a vállalás, hogy el kell hallgatni gombnyomásra, hogy mindig a legmegfelelőbb lényegdarabot kell kiválasztani és bepasszítani két gombnyomás közé a szűkös időkeretbe beférve vakon, a hangodba kapaszkodva. Nem arról van szó, hogy én folyton szem előtt kívánok lenni, vagy mindenáron szemmel akarlak tartani. Azért sérülök, mert olyan erők marnak a húsodba és rúgnak a lelkedbe, amelyek önkényesen, önzőn és igazságtalanul tesznek célponttá Téged. Óvnálak, védenélek! Azért nehéz, mert mindezt nem tudom belesűríteni a telefonba, a mondandómba, a szavaim közé, mindenbe és mindenhova akarnám, de hiába. Hiába a mindennapi beszélgetésünk, folyton próbálom, de nem hatékony. Akkor kell elhallgatnom, amikor a legjobban féltelek.
Tudom, hogy nem hiányozhatsz, de az összegyűlt tehetetlenségi erőmmel a megelevenedett féltésedből gyúrt bábu már nem nyújt vigaszt. Nem tudod elképzelni ezt a tehetetlenséget. A tehetetlenséget mérsékelném, de a szándékaimat nem.
Kiszolgáltatott vagyok.
X
Gondolati szabadságát edzi szüntelenül: kényezteti, gyötri, ringatja és kínozza. Folyamatos nyughatatlanságban, éberségben tartja. A kiváltó ok és a válaszreakció mentén ó(v)hatatlanul kifordul magából ez az élénk állapot, színe és visszája közti különbség jellege a tudomásulvétel széles színskáláját érvényesíti. Mert ahogy analizálja a szivárványszínű megélést, úgy válik egyúttal a kiszolgáltatottjává is. Minden vonatkozását, az összes aspektusát át szeretné élni az érvényességüknek, az érvényesülésüknek, egészen a lehetetlenségükig merészkedve a kontrollálással.
Hagyja, hadd evezzenek érzelmei parttalan vizekre, hogy megtapasztalhassa a képzelete erejét, hogy megmártózzon a valószínűsíthetőség illúziójában. Valószínűsíthető tudatilag, mert érzelmileg hiteles, viszont illuzórikus, hiszen életszerűen lehetetlen. Az ebből adódó feszültség pezsgése olyan eleven, hogy a tudatosíthatóság – hitelesíthetőség határai közötti átjárás energiáját lankadatlanul képes biztosítani.
Hagyja, hadd ragadja magával az érzelmi sodrás, hogy tapasztalhassa kettejük változatainak erejét és mélyét, hogy átélhesse a titkos verziójukat is. Őszintén és egyedül. Felidézi a férfi nőillatú történeteit, és azonnal zsibbasztani, marni kezdi a fájdalom. Véráramába lökődik a kín, amit szíve meglódult ütemével sokszorosára duzzasztva pumpál és pumpál...
Ez már az érzelmi túlerő, ami lendületéből adódóan átível a képzelet kalandozásán. De meg akarja ismerni, fel akarja tárni a történetük legbensőbb rétegeit, ki kívánja próbálni, ki kívánja kínlódni a kapcsolódásuk összes változatát. Belülről, a véráramán keresztül, a forróság által, a jéghideg bénulás által, a nyilallások által közvetítettet.
Azt a fordítottan arányos, mégis működő jelenséget éli át sokadszorra, amikor szíve pumpál és pumpál, ereje, hatásfoka folyamatosan nő, erei ezzel szemben egyre szűkülnek, emiatt az áramlás lassul. Torlódik, sűrűsödik az áramlani vágyó, az áramlani hivatott, zúdulásra, hömpölygésre rendeltetett vérbőség. Helyette kesernyés nedvek szivárognak sejtjeibe, és csak szomjazza, szomjazza beteljesülésük megélését. Érinteni akar, szeretni akar, szeretkezni akar.
Helyettük. A férfi által érintett nők helyett.
Az időt csavarja, cseppmentesre facsarva a behelyettesítés lehetetlenségét. A képtelenséget ráncolva, a ráncok szorításába rejtve.
2016. 03. 02.
érés
Kedvesem!
Régóta nem hallottalak nevetni.
Elmaszatoltuk tegnap a folyton kitüremkedő igényemet, hogy láthassalak, igaz, ne is éleződjön ki, hiszen tényleg elenyésző ez a néhány hét az ötévekhez képest. Mégis, annyi minden zajlott az elmúlt hetekben - legfőképpen körülötted -, hogy úgy érzem, megdolgoztunk a jöveteledért.
Feldúsult, kiegészült a várakozásom. A jelenléted változását érzékelem. Nem mennyiségi a változás, nem is minőségi, legalábbis nevezhetően nem az. Nem lényegretörő hangsúlyeltolódás, nem destruktív formabontás. Leheletfinom átrendeződések mentek végbe, apró moccanások történtek, diszkrét helycserék. A tehetetlenség keménysége, a tudomásulvételek bénító ereje, a sarokbaszorítottság kényszere éretté tették az összhatásunkat, az összképünk színezetét bennem. Nem lett szürke, nem lett homogén, továbbra is árnyalt, ezerarcú és részletgazdag.
Megélem a fiatalkori találkozásainkat,
megélem a jelenkori találkozásaink fiatalságát,
megélem az érettkorú fiatalosságunkat,
végigélem a találkozásunk időbeliségének érését.
Megélem ezek variációinak lehetőségeit.
Olyan tömör mindez!
Itt van továbbra is a frissesség, rendelkezem a lerohanásod energiájával, működnek az előrevivő erők, de a féltésed, az aggodalmaim és az izgalom állandósulása annyira elérzékenyített, hogy túldimenzionálttá vált a végeredmény: a folyamatos érzékelés nem lüktetésekben nyilvánul meg, belémmerülésekor nem csupán csípi a sejtfalaimat, hanem megszakíthatatlansága miatt egybefüggő masszává állt össze, mintegy benső öntvényemet képezve. Nem csak benső elterjedettségében érvényesül. Pórusaimon keresztül átszivárog, így jut ki belőlem, és összefüggő bevonatként, mázként ül ki rám, a bőrömre. Fogékonyságom szüntelenségének foganatosítása mindez. Bevonódottságom be-és kivonata. Állandó érzeteim felállványozása kívül-belül: megmásíthatatlan alakmásaim. Ellágyulásomban akár kiönthető lehetnék a két réteg közül, utolsó cseppemig belefolyva a történetünkbe, belefolyva az Akkor látott halak közé...
Higgadtan beszélgetek Veled, amikor őrjöngeni tudnék, igen, a belátás csillapít, de a túltelítettségtől a mértékletességig hosszú az út. Azt oda-vissza rengetegszer megteszem, már csukott szemmel ismerem, mégsem hagy hidegen ez a rutin. Ha elképzelem azt, ahogy előttem állsz majd, úgy érzem, nem tudom lehámozni arról a pillanatról azt a rengeteg találkozást, amit Veled fiktíven átéltem a távollétedben. Mindegyik egyszerre érvényesül, szembesülve az elérkezett idővel, amikor valódi lehet beteljesülése.
Nem tudom meg-nem-történtté tenni a képzeletbeli együttléteinket, a felgyülemlett igényt, amire nem hat gyógyírként a képzelet ereje, az ismétlések gyakorisága, mindez inkább olaj a tűzre. Annyi mindent hordozunk, nincsenek szűz pillanataink, hiába a ki nem mondott szavak elhagyása, hiába a főhajtás a keretek előtt, minden más közvetít a szavak helyett, azok helyébe lépve.
Nagyon vágyom a szavaidra, a benső hangodra!
X
2016. 03. 16.
benne vagy
Azt mondtad, bízzam magunkat az időre. Egy ideje úgy érzem, két idősíkban veszteglünk. Téged elrabolt és foglyul ejtett az idő, én beburkolóztam kettőnk meg(nem)történéseibe, onnan próbálok időről-időre fejest ugrani a közös – valódi – halmazunkba. Minden erőmmel azon vagyok, hogy belássak a szavaid mögé, hogy érezzem a közeget, amit teremtettél a számunkra a szabadon felhasználható gondolataid szűkös időkeretében. Azon vagyok, hogy a megilletődöttségem ellenére elementárisan tudjak létezni és mozogni abban az érzelmi-mentális térben, aminek meglétéről biztosítani szoktál.
Úgy véled, a bizonytalanság okozza a ritmusom kilengéseit, kavarja fel a leülepedni akaró biztonságérzet-szemcséket. Részben igen, de elenyésző mértékben ahhoz a felkorbácsolt állapothoz képest, aminek létrejöttét és hőfokát én, csakis én okozom és gerjesztem. Azért, mert meg akarom élni, át akarom érni magunkat sok vonatkozásban, mindegyikben, ami valamennyire is hitelesíthető minket nézve. Mint ahogy a hétköznapoknak sem adom oda magunkat, úgy óvom a sűrűségünket is. Mélységünkben akarok felülemelkedni a behatároltságokon. Egyszerűen felfordítani mindezt, mint a homokórát, máris a mélységünk kristálytiszta szemcséi vannak mozgásban, peregnek alá a mindennapok tűréshatárának. Gondolatban hányszor fordítok ezen a homokórán, javunkra fordítva az időt, meghazudtolva működésmódját, rácáfolva a lépéshátrányunkra vele szemben. Számomra még mindig dús, élénk és kavargó, színes és örvénylő minden. És viharvert is időközönként, igen. De összességében rend és rendszer van ebben a lázas forgatagban, olyan érvényesüléseink össztánca ez, aminek muszáj odaadnom magam, hogy megismerhessem benne magunkat! Azt mondtad, gondolatban szabad vagy. A gondolati szabadságom működésképtelen a teljes mértékű érzelmi-érzéki bevonódás nélkül. Képtelen vagyok nem reagálni azokra a tartalmakra, amik a szavaink mögött vannak. Bennem él és érvényesül és megtörténik és beteljesül minden szándék, mozdulat, akarás, amit érzek, érzékelek, kívánok a kurta érintkezéseink alatt, mögött, fölött. Minden szívfacsarodás láncreakciót indít meg, amikkel ilyen nyakatekert módon, mégis őszintén érlek el Téged. Fáj, mert mégiscsak elméleti, fáj, mert erősen vesz igénybe, ugyanakkor akkora értéket jelent a számomra, hogy a fájdalmak ellenére és dacára épít, mert benne vagy! Mert olyan mértékben vagy benne, amit nem tudom képes vagyok-e érzékeltetni Veled, talán csak úgy értenéd meg, ha Te magad is átélnéd. De erős az önkontrollod, azt alkalmaztad egész életedben. Azt mondanád, ez gyengeség. Lehet, hogy remeg a hangom, lehet, hogy patakzik a könnyem, lehet, hogy meglódul a szívem, de ez a vad, fékevesztett, pogány tánc olyan érzelmi erőből fakad, olyan erőkkel találkozik, és olyan erőkkel többszöröződik nyughatatlan, lázas pörgésében, hogy sokszorosan adja vissza, amit kivesz belőlem. Visszajuttatja olyan megismerések, olyan rácsodálkozások, olyan átélések formájában, amik alapállapotomban is élnek ugyan, de csak az élénkségem, hevületem találkozhat teljes életnagyságukkal, valódi hatásukkal, igazi következményükkel.
Megérted ezt?
X
2016. 04. 04.
elkéstem
Kedvesem!
Szerettem volna gyengéd lenni, tele vagyok Feléd megnyil(vánul)ási szándékkal, de zavarban voltam.
Észrevetted, hogy folyton utakat keresünk egymáshoz, amikor belátható a széles út egymás felé?
A körülmények miatt – mondanád.
Én bólintanék.
Szerettem volna a kezedet fogni mindvégig, aztán amikor a telefont kezelted, jött a külső figyelmeztetés, hogy tulajdonképpen dolgozol.
Szárnyalhattunk volna - ha az Engedékenység kétéltű imaginációja a felszínre kerülvén elbánt volna a telefonoddal -, én viszont kígyóként bántam az idővel: kitapintván izmos ellenszegülését, megtiszteltetve hűvös méltósága által, hagytam kicsúszni a kezeim közül.
Azt hittem, törhetetlen a törékenységünk páncélja.
A búcsúzásunknál megrepedt a mitológiánk keményburka.
Beigazolódott, hogy törékeny a törhetetlenségünk vértje.
Beigazolódott: a testem nincs zavarban.
Bár ezt már adódott alkalmam megtapasztalni, de úgy látszik, ehhez is idő kell, amíg elhiszem.
Törhetetlenségünk az állandóságunk: feltártad a helyemet Benned, azt, ahol valaha voltam, én szintúgy megőriztelek, s bár naprakészek lehetünk újra egymásból, fényérzékeny esélyeket kapunk.
Nem kínálhatjuk meg összefőttségünkkel a világot, ezért mi magunk kebelezzük be és emésztjük fel fogyaszthatóságunkat. Elfogyunk a világ számára, elnyelhetetlenségig préselődve, onnan kiszűrődve, cseppenként cseperedvén, egymással jóllakatlanul. Étvágygerjedelmünk bensőséges. Kimértek vagyunk, kimeríthetetlenségünk tartalmának kóstolóit kínálva érjük be ennyivel.
Kimeríthetetlenségünk az állandóságunk: a kezdetünk a folytatásunk, mindeközben a lelkünk mélye a tófenék zöldeskékjében tündököl. Benső megtartásunk felgyülemléseinek kockás ingét kisimítottuk, külső megelevenedésünk fehér inge szárad a szélben. Mélyvízbe ugrottunk, ruhástól. Csak a benső megtartásomban tudok biztonságot adni, amit oly nagyon szeretnék, a külső megelevenedésünkben nem, hiszen ezek már nem az Akkor látott halak. Vagy időközben ekkorára nőttek?
Felesleges körök megtételében fárasztom magunkat.
Hiszen akadt résnyi lehetőség, egy sugárnyi ihlet, aminek a megragadásában nem voltam elég bátor.
Amikor ránézek a szőnyegre, eszembe jut az a pillanat, amit elszalasztottam. Ragyogott a Nap, és felcsiklandozta bennem a szándékot, hogy megmasszírozzalak a napsütötte melegségben!
Észrevetted megérkezésünket a tóhihetőségünkbe?
Bólintanál.
A búcsúzásunknál ott állunk egymást folyamatosan szorítva,
mégis igyekezve egymás felé.
Azóta sincs enyhülés.
Jelenkori testigénye a férfi iránt úgy tör a felszínre, hogy közben megmerítkezett a múlt érzeteiben. Óriási sebességgel hasítja az igény ezt az időutat. Kettéhasítja, széttépi, megkérdőjelezve valóságának, meglétének értelmét.
Mert az időút kizárólag az élet forgatókönyvének lapjaira rajzolva hosszabbodik, valójában ugyanott tartanak, mint ahonnan indultak: a kifejezés többrétegű értelmében - megismerésben, felismerésben – is ugyanott.
Mert testnyelvük szókincse azonos.
Mert húst-vért markoló emlékezetük időtálló.
Az út megtétele annyira magától értetődő, hogy a nő tudatában számontartott - az évekszámozta kilométerkövek mentén haladó - hosszúságára rácáfol az átszelésének villanásszerűsége. Megint egy pillanat, egy mozdulat zsugorít össze sokévnyi zárolt alapvetőséget. Megfoghatóvá, átfoghatóvá, szoríthatóvá teszi a leleplezett érzést, testállapotot: a sokesztendős igény nem éled, hanem él. A férfi testének szorításakor, a férfi testének szorításában az érzékelés, észlelés nem stimulál képi emléknyomokat, nincs az ismétlődésnek vizuális vonatkozása. A testérzetek hevülését a test emlékezete fokozza. A vizuális felidézés jelen(tő)ségét, a konkrét képanyag feltár(ulkoz)ását felülmúlja, felülírja a fizikális, az érzéki, az érzelmi hatásegység együttes érvényesülése. Az igény hosszú útjának hozadéka, hogy ismeri és felismeri a közöttük meglévő törvényszerűségeket, amik már a kezdetek kezdetén is határozott jeleket adtak. A markáns jelek provokációja akkor olaj volt az élet vibrációinak tüzére a fiú számára: oltani kellett. Magában és maga körül. Haladékot akart. A lány az összefonódásuk alatt megtapasztalt törvényszerűségeket továbbra is evidenciáknak tekintette, mindkettőjükre vonatkozóknak, még ha nem is kínálják meg azokkal a mindennapokat. Összetartozásuk tudata a végérvényesíthető, megkérdőjelezhetetlen alapigazságok közé illeszkedett. Visszavonhatatlanul, ezért a szerelem hevében és nevében kódolt, jelzésértékkel bíró többrétegű üzeneteket a szerelmen átmentve, bizonyítékként kiterjesztette magában, kettőjük viszonyrendszerének alapjait képezendő.
2016. 04. 25.
világszelet
Kedvesem!
Az, hogy most sem tudtunk találkozni, gyökeréig hatolt er(eden)dőségemnek. Még eggyé kell válnom a kitartásunk, állhatatosságunk törzsén keresztül érkező, felszívott nedvek tápanyagaival. Kivárni, hogy a változékony felszín alatti háborítatlanságunk működésmódjában elérjen hervasztásomig. Pedig óvatos voltam: hajlékonyan reagáltam az együttlétünk lehetőségeinek széljárásaira. Mégis kiszívott, megtépázott a szélsőségesség.
Tisztában vagyok azzal, hogy most sem Rajtad múlott. A pulzáló várakozásom eredőjének szembesülése azzal a ténnyel, hogy az élet távol tart minket egymástól, olyan energiákat mozgósít bennem, hogy szembe merek menni a racionalitással, és a várakozásaimat beteljesítő találkozásainkba a folyamatosságot zsúfolom. Izgalmas a töredezettség is, hogy az oly sok napon át újra meg újra átélt csonka ölelésem Általad időnként összeáll egy egésszé, és a csontjaimban is érzem a jelenlétedet, a szorításod erejét. De nem minden várhat! Annyira hiszek benne, hogy tudom: meg fogom mutatni Neked azt a légzést, ami segíthet esténként, éjszakánként, vagy bármikor. Arra nehezebb lesz rávennem Téged, hogy alkalmazd, de ebben is hinnem kell.
Figyelem a változását annak a látásmódnak, ahogyan kettőnket nézem. Sokáig tépett ki belőlem nagy falatokat (fájdalmas, lassan gyógyuló harapásnyomokat hagyva) a félelem, hogy a rendelkezésünkre álló csekély lehetőségeinkre bízva az érzéseimet, kevés ér el Hozzád. Meg kellett tanulnom azzal az erőmennyiséggel bánni, ami köztünk – bennünk van, abból meríteni tudni. Ne csupán annak legyen ereje, ahogyan kötődöm Hozzád, hanem annak is, ahogy kirántom magam a nehézségeink tátongó mélységéből.
Képes vagyok tisztelni az érlelő időt, ami összeköt minket, és kevesebbet vitázom azzal az időérvényesüléssel, ami elválaszt bennünket. Teljesen át tudom adni magam a részleteződésünk érvényesülésekor érzett önfeledtségnek. Összességében simogat a hangod, ezt már írtam, de egy-egy mondatod, szavad úgy megérint, hogy véglegesen marasztalom. Legutóbbi beszélgetésünk ilyen végérvényesült részlete, amikor az elkeseredett üzenetemre öleléssel reagáltál, válaszként.
A folyamatos jelenléteddel az életemben mássá váltam. Inspirálsz, minden szempontból. Olyan tartományait élem meg a nőiségemnek, a személyiségemnek, amelyekbe eddig nem volt betekintésem. Egy időutazással ezelőtt kezdődött, kamaszként. Veled abban a világban találva magunkat, ami az egyzéseink, az illeszkedésünk miatt fogadott be magába minket, hogy megmutathassuk, felfedezhessük benne magunkat és egymást, viharveretlenül. Hogy ösztönből nézzük és lássuk egymást, nem az ismereteink által. Hogy merjünk, tudjunk mély levegőt venni, jelen lenni, átadni magunkat. Természetességével jelentett védelmet, mert nem menekülési útvonalakat láttunk benne. Állandóság, otthonosság áradt belőle, amibe ugyan nem vackoltuk be magunkat maradandóan, mégis olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy most is egyértelműen, tisztán felismerem az érzést, az illatát, a fényeit, a benyomásokat: egy ideje újra nyílt az ajtó. Hív és vonz és vár minden, mi bent van, és én megilletődötten lépdelek befelé, és nem csak tudlak, hanem látlak és érezlek is benne Téged. Hallom a lépteinket akkor is, amikor nem vagy velem. A testedre gondolok, és érzem a lüktető nyilallást az enyémben, és ez annyira a központomat alkotó érzés, állapot, tudat, igény és bizonyosság, hogy el kell ismernem: velem lélegzik ez a lényegi rész bennem. Immár nem elég, hogy néhány évtizede tudok róla, hordozom, és kapom az impulzusokat ebből a tartományból, magától értetődően hozzám tartozik, mégis, illetve pont ezért, meg kellett ismernem. Magamban bennünket. Magamban Téged. Nem csak tudni a lépteink zaját, nem csak sétálgatni abban a befogadó világszeletben, hanem a részévé válni, a részévé lenni Veled, még mindig és megint. Alázatosan, erősen, boldogan.
Sok puszi: X
Ugyanaz a bársonyosan szép rendezettség béleli kettőjük világát puhává, mint egykor. Ezt a számukra alkotott, időtálló életteret töltik be rácsodálkozással. Minden készen volt már akkor is, amikor kezdetben szembesültek otthonosságával, először kóstolták benne egymást.
Ugyanaz az érzet, íz és illat hívja, várja, fogadja őket, hogy beleilleszthessék összerendezettségüket. Készenkapott belső terük kizár minden kérdést, kizárja immár a kétkedést. Belső terük ugyanaz. Oda közös a megérkezésük, abban közös a jelenlétük. Ugyanott és ugyanabban találták meg újra egymást, ahol valaha tették.
Mindezt elhinni a legnehezebb.
Kérdések nincsenek, megállapítások vannak, amik kérdésfeltevés nélkül nem válaszként működnek, hanem háborítatlan, kizökkenthetetlen egységüket teszik részletessé, szétszabdalás nélkül. Nem válaszként funkcionálnak, hanem közös ért(elmez)ésként belesimulnak a megalapozottságba, bele a magától értetődő bennlévőségbe, abba a belső világrészükbe, aminek létrejötte és közössé tétele már - rajtuk kívülálló okok miatt, valamiért - réges rég megtörtént. Kérdésekre nincs szükség, mert mindkettőjük válasza ugyanaz. A válaszadásban rejlő megerősítés észrevétele árnyalt, kecses játék. A beigazolódás jóleső bizsergése. A kérdés legfeljebb az, hogy mindezt fakasztja vagy táplálja kettőjük harmóniája. A létrehozás műveletének-művelésének esztétikuma az övék, vagy az összeillesztettség felismerésének nagyvonalúsága, ami kettétöri, érvényteleníti kishitűségüket?
Együttlétük láthatatlan és megszakíthatatlan. Telített szavaik hiánypótlók. Egymás számára pótolják a hiányt, a hallgatag évek súlyát enyhítve. A párbeszéd folyamatos köztük, a hang nélküli szavak akkor is cserélődnek, amikor ők ketten külön életüket élik. Az Akkor látott halak immár nem partravetettségüket sínylik.
2016. 05. 20.
Azt mondtad, látom majd rajtad, hogy fáradt vagy.
Hogy milyennek láttalak?
Vonzónak, kedvesnek, erősnek, férfiasnak – és nem utolsósorban – boldognak.
Ha itt lennél, kérném, hogy csípj meg, hogy elhiggyem: ez a sok szépség tényleg jut(ott) nekünk.
Ha igaz a boldogságod - mert a többi vitathatatlanul érvényes -, akkor én vagyok a legboldogabb!
2016. 05. 31.
átjárhatóság
Kedvesem!
A nyelvem hegyén ülő elhatározásaim nézik figyelmesen a kilátásba került szavaimat, amik félig-meddig takarásban vannak, mozgásuk által. Pedig bőven van belőlük: rólunk szóló, Hozzád szóló, sikamlós, füledbe suttogó, rejtőzködő, zamatos, tarkabarka, gyöngyházfényű szavak.
Takarásban, de akarásban vannak.
Félénkek, de élénkek.
Bennem vannak és bennük vagyok.
Nevezem őket és evezem folyékonyságukban.
Próbálom a nevén nevezhetőséget beleengedni az Akkor látott halak közé...
Most már látom őket egészében, felvillanásaik megismerése miatt.
Az idő kormoráncsőre megkímélte őket.
Számbaveszem a számontartott kifogásaimat.
Lehetnék nagyvonalú, elengedve mindent, csak Téged nem, végig a karjaidban töltve a nekünk jutó nyúlfarknyi időt, de nem vagyok elég rutinos, nem vagyok elég dörzsölt, és nem vagyok képes kivetkőzni az életemből, ezért nem tudom lehámozni Rólad a mindennapjaidat. (Be)látom, hogy olyankor, amikor jössz, kivonod Magad belőlük amennyire csak teheted. De nem vagyok megfeledkezett. Többek között azért nem, mert olyan fontos és boldogságot jelentő a számomra, hogy legalább egy picit gondoskodhatom Rólad a valóságban is, nem csak a gondolati életterünkben, ahol folyamatosan teszem. Persze, hogy eszeveszetten tömöm azt az időszabta zsákot, ami a bekövetkezett együttléteink történéseit tartalmazza, szeretném foszlásig, szakadásig zsúfolni minden földi-földöntúli jóval, finomsággal, hogy jusson az útra is, hogy legyen, maradjon még egy igazi falat és korty, amibe annyi mindent belevarázsoltam Neked. Amiért ki kívánok harapni egy kis szeletet a távozásod utáni életedből, annak prózai oka (is) van: tudom, hogy rendszertelenül eszel és keveset iszol. Hasonlóképpen van ez a beszélgetéseinkkel is. Mi az, ami terítékre kerül? Hidd el, ünnep nekem minden alkalom, minden egyes hívásod! Még mindig szokatlan a számomra, hogy hallhatom a hangod, hogy mesélsz, hogy elkísérhetlek a hazaúton. Annyi átbeszélt kilométer van mögöttünk, és mégis kifogyhatatlanok vagyunk. A hazautad végén nem érünk a végére. Beszélgetünk a legtermészetesebb módon összehangolva, őszintén. Ezt magától értetődően teszem, mégis megilletődötten veszem tudomásul. Hiába a napi előfordulás, mégsem fordul hétköznapivá. Megszakíthatatlan. Tudom, mert érzem, hogy a monologizálásom dialógussá vált kettőnk között: zsigeri igényemet folyamatosan valóra váltom Veled a képzeletbeli otthonunkban, ahol immár – a Te szándékaidból eredően – megtalállak Téged. Elérzékenyülök, ha belegondolok, mennyi minden történt és történik folyamatosan velünk (egymás számára) a valóságban is, valamint a vágyódásunk kapcsán a történetünk vízszintje alatti mélységben, ahol nyomáskiegyenlítő kienge(sztelő)déseinket éljük vaksötét, mégis kristálytisztán kitapintható közegünkben. Álomittas, köztes állapot ez, tudatos, de merülőn megélt, amiben mégis, mégis, mégis érzem az engem kínált borsólevesed ízét, amiben ténylegesen gyorsult szívveréssel ölellek naponta oly sokszor, mégsem elégszer, amiben esténként belesimogatlak az éjszakába, amiben a gyümölcsfáid között sétálok Veled nap mint nap. Olyan jelentőségteljes az a többször is hallott mondatod, hogy nem tudod, a valóságban elhangzott-e köztünk a mondandód, vagy csak gondolatban osztottad meg velem. Elmosódik a határ a történetünk falai között és mögött átélt részletek, élmények hovatartozását illetően, annyira kézenfekvő az érzékeléseink létjogosultsága. Néha lábujjhegyen szelem át az átjárhatóságot, finoman, habkönnyűen és észrevétlenül bújok Melléd, simulok Hozzád, máskor viszont teljes erőbedobással tépek, hasítok, szaggatok fel minden idő-, tér-, és körülményburkot, mindazt, ami ténylegesen elhatárol, hogy a fiktív jelenünkben fájásig szoríthassam a kezed, dacosan és mindenre elszántan lehessek Veled.
Mégis néha összeszorítanak a falak.
Nem tudunk betakarózni egymás előtt, mert értelmetlen.
Nem tudunk betakarózni egymás elől, mert nem lehetséges.
Ha nem szólunk valamiről - kíméletképpen, vagy mert feleslegesek a szavak -, akkor sem úszik el a felismerés.
Néha borulnak az arányok.
Sikít az arányérzékem.
Kibillen a beszélgetés.
Néha, kóbor macska módjára megjelenik a valóság.
Még ha a küszöbön foglal is helyet, nem tudom róla levenni a szemem, nem is akarom, mert él, mert ott van, ki tudja, mert ott kell lennie.
Hát aggódnom is 'kell'.
Érted.
Nem tudom kizárni, nem akarom kizárni, nem zárható ki.
Nem csak aggódni kell, hanem tenni is.
Érted.
Okosan, hatékonyan.
Kötve a kezem, kötve a szerepem, kötött az idő.
Néha elcsendesedem a beszélgetésünkbe, máskor olyanokat mondok, amik nem visznek előrébb, de tehetetlenségemben taszigálnak engem a szavak.
Mindenkor és mindenképp Feléd.
Kivonni Téged és megpihentetni, ezek a rendíthetetlenségeim.
Néha utolér a hiábavalóság szürke alakja.
Ugyan nem lép be a lényegünkbe, de árnyát veti a kilátásainkra.
Érzékenyen érint, hogy bizonyos szavakat nem mondhatok ki, bár tudom, nem az elér(t)hetetlenben kellene lubickolni.
A búcsúzásaink még mindig feloldhatatlanok a számomra. Mindennel tisztában vagyok, mégis a beszélgetéseink végén minden porcikám egyszerre kiáltja: Maradj!
Annnyira szeretnék vigyázni Rád, a lelkedet kincsként óvom, feltártad, de a szavaim nem kizárólag az elszigeteltségünkre vonatkoznak, hiszen nem magamért, de nem is a jólfésültségedért kérem, toporzékolom, hogy vigyázz Magadra, pihenj, aludj, hanem, mert ismerem az életedet, és dacolok a sorsoddal, mert bizonyos dolgokat illetően egyszerűen nincs határ, nem lehet határ! Ezek is csak szavak, de mit tehetek???
A jelenünk begyűrűzött a múltunkba, beigazolt bennünket: egymásra tekintésünket, halnézegetéseinket. Évgyűrűink záradéka mindez.
A múltunk begyűrűzött a jelenünkbe: egymásba sejlenek a közössé tett benyomások, érvényességek.
Megértünk valóraválóságokat és teljesülhetetlenségeket.
Megérünk a következtetésekre és a következményekre.
Felérünk ésszel megmásíthatatlanságokat.
Beérjük mindezek összességével?
Sokmindent tettünk egymásért. Annyi tennivalónk van még! Van, ami még rajtunk múlik.
Légy elnéző a kamasz fiúval, aki voltál, kérlek!
Ha már át nem rendezheted a döntéseid következményeit, az arra fordítandó és így felszabadult energiáidat irányítsd Magadra, mert meg kell tanulnod regenerálódni!
Ha nehezek a kavicsok, amiket utunk során gyűjtöttünk, ha húzzák a zsebeinket, menjünk el együtt a tóhoz, és hajítsuk bele, hogy beigya szemünk a megérkezésük összegyűrűzéseit!
Nagyon hiányzol, bár nem hiányozhatsz.
Nagyon szeretnélek meglepni, bár tehetném!
Nagyon szeretlek
2016. 09. 22.
Születésnap
A férfira gondol, aki sarokba tette őt, mint egy használaton kívüli játékmackót. Vajon leporolja néha?
Az immár három hónapja duzzadó csendre gondol, a csendre, aki bekebelezte Őt, bekebelezi őket.
Voltak ők már együtt a csendben, voltak külön-külön is. Ez megint az a kegyetlen természetű csend, amelyik elkülönít, egymástól függetlenül teszi őket zsákmányává.
Burka áttörhetetlen.
A férfira gondol, aki magára húzta a csendet, kényszerből, szükségből, magára tekerte, szorosan, hogy moccanni se tudjon. Vajon a férfi uralja a csendet, vagy a csend uralja Őt?
A férfira gondol, aki csendre kéri.
A kérésre gondol, ami nem magától érkezett, megelőzve a csendet. A kérésre gondol, amit ő provokált ki a férfitól. Ez az ő kényszere.
Nem a csend fáj, hanem a csenden belüli védőburok, a csenden belüli elhatárolódás.
Nem a csend fáj, hanem a férfi bizalmatlansága.
Nem a csend fáj, hanem a csendet megelőző némaság.
Miért? Miért nem jutottak el odáig, hogy a férfi partnernek tekintse őt? Miért nem lehet osztozni a csendben, megértően? Miért dobta oda neki a férfi, megbújva az időben, hogy majd a mindenre elszánt némaság kiterjedéséből, elburjánzásából következtessen? Miért nem vállalta fel a csendet, miért neki kell mindenre rájönni, miért nem lehet beavatni őt a férfi szándékaiba? Miért nem lehet egy icipici szempont az, hogy ő megértően vegyen tudomásul, ne a sötétben tapogatózva szedegesse a széttört darabkákat, talál(gat)va, aggodalmasan?
Miért kell küzdenie a miértek következményeivel? A miértek alattomos, veszélyes résztvevők: nem érik be a jelennel, kikezdik a múltat is. Nem kapott bizalmat, nem kapott őszinteséget. Ha ezekre nincs igény egymással szemben, megremegnek az alapok.
A férfira gondol, aki kizárja őt.
A férfira gondol, aki a tehetetlenségbe zárta őt.
Lehetőségeik sorvadnak. Viseli a bénultságot, számontartja a megnemszületett leveleket, összeszorítja a száját, nehogy kiférjenek a szavak. Hogyan válhatott az összes érintkezési felületük nemkívánatossá?
Ha megkapta volna a lehetőségét annak, hogy időben tudatosítsa az elvonultságot, nem kólintotta volna úgy fejbe a kérdések és válaszok kemény masszává tapadt képződménye.
Mindez nem deformitás lenne.
Megértené, tudja. Megérti, ezt a férfinak is tudnia kell.
A férfira gondol, aki elszánt.
A férfira gondol, aki a tehetetlenségbe van zárva.
A csendre fülel, a külső csendfeszülésre, melyre összpontosítania kell, hiszen belülről harsognak a szavai.
Meg kell tanulnia olvasni a csendből.
Meg kell ismernie a csendet, nem csak mint észleletet háborgatni.
Hiába dörömböl a csend falán, erejét elnyeli alaptermészete. Kitörnie onnan lehetetlen.
Hátat fordít falra hányt borsószemei aszalódott riadalmának, és elindul a csend belseje felé.
Mi marad???
Szárnyaszegett, szikkadt mozdulatok maradtak. Eltűnt a mozdulatok továbbgondolása. Eltűnt a mozdulatok ösztönvezéreltsége, ami irányt ad, ami célba ér a látomásban, a férfinak, a férfival. A mozdulatok már nem Nála fejeződnek be. A mozdulatok már nem Nála folytatódnak. Nincsenek rábízva a szándékára, a megkezdettség, az ívelés lendületére. Eddig úgy tekerte a biciklit, hogy ne csak gondolatban, hanem izomerőben, a lábában is odaérjen Hozzá. Olyan fényesre tisztította az ablaküveget, hogy annyi Napfényt engedjen át, szívjon be, ami őket – állandó jelenlétüket, együttlétüket - is eléri, melengeti. Ott, a fénymező bűvkörében, édes éleslátásában. Mindig maga mellett érezte Őt, mindig magát Mellé képzelte, nem volt szükség gondolati kapaszkodóra (meghatározásra, kijelölésre), hogy pontosan hova, mert semminek nem volt kiterjedése, éle körülöttük, csak érzetek vették körül őket, bélelték jelenlétüket, igazolták jelenvalóságukat: melegszínű, lágy belehelyezkedés, erős, kristálytiszta elszántság, omlós kiterjesztettség.
Hol a valóság és a képzelet, az akarat határa?
Fél belépni kettőjük életterébe. Elhagyni nem képes a berendezett világot, ami még visszhangozza beszélgetéseiket, árasztja az otthon melegét, ám a két bögre kávéjuk kihűlt. Az ajtóból tekint befelé, beleszippant az ismerős illatba, amit érezni vél, de már nem önfeledten tárja ki tüdejét az illatvarázs befogadásának, hanem szimatol. Elaprózott próbálgatásokkal teszteli érzékeit; vajon az orra is csak játszik vele? Ha lennének is találkozási nyomok, gondolati üzenetek, vérpezsdítő áramlások, el(r)ejtett vezérfonal, láthatatlan cetli a nemlétező asztalon, aminek csak az olvasata biztos, ha odaképzelésük, vágyódásuk tettenérhető, érzékelhető volna a (lég)térben, óvakodik a felfedezéstől, mert ez egy diszkrét időszak. Mindent magában tart. A férfinak háborítatlanság kell. Elszántan gubbaszt az ajtóban. Önmagán belül is visszafogottan. Őrzi, ami van, vigyázza, ami maradt. Nem meri kitenni magát a feltevésnek, hogy a férfi odatartozása illúzió, csupán egy vágyott, kimerevített kép, csak egy szelet a múltból, ottmaradt aura, mely lassan foszlik szét.
A várakozást tölti meg értelemmel.
Kivergődte magát a sarokba szorítottság fájó csapdájából. Nincs sarok, nem lehet sarok, legalább kettőjük közös lebegésében ne legyen behatároltság! A behatároltságot a félelem hozta. A félelmét a csend hozta. Elengedte a kérdéseit, kínzó válaszkereséseit. Átadta, megadta magát a csendnek. Nem beszél a férfihoz. A sorssal felesel.
Elszántan gubbaszt az ajtóban. Nem adja oda a hitét, a bizalmát, nem kebelezhet be mindent a süket, szűkmarkú, érzéketlen élet! A világuk még igenis rejtekadó, amiben csendesen szunnyad a szándék, ez minden, ez A minden.
A várakozása kettőjüké. Suttogva keresi Őt. Elhangzott már az összes hangos hívószó, de pihen a történetük. És benne ők? Hát nem ad az élet egy szűk ösvényt, amin ketten éppenhogy, de elférnek? Hát nem nyitnak a körülmények egy pici rést a falon? Elburjánzott következmények sűrű, éles takarásában vesztegel a férfi. Küzdve, vagy bénítottan? Lesz erre válasz, igazi?
Már nem hibáztat. Hol, mikor van a végállomás? Ott-ahol, akkor-amikor nem fogja érdekelni, mi miért történt. Ott, amikor már nem fogja érdekelni, mi nem történt, amikor már nem fáj az a pillanat, ami elvágta a történést a nem-történéstől. Amikor már nem lesz éle annak a pillanatnak, ami elvágta a megvalósulásukat, a kísérleteiket, a kísértéseket, s kísérteteket hagyott az elme boncasztalán.
Kísérteties a hasonlóság: történetük sok(k)ban ismétli önmagát.
Feltámad a 'nincs köztes idő' balsejtelme.
Hát ennyire nincs beleszólása a történetükbe? Az ajtóban kuporgó nő: madzagon rángatott szereplő. Sejti, hogy a ragaszkodása a világukat feltáró-bezáró ajtóhoz, ragaszkodása a résnyire szűkült átjáráshoz az egyetlen szabadon választott, megmaradt lehetősége. Figyelme lankadatlan, elszánt. Érzi a téli álmot alvó bentlévőség magábazárt életösztöneit. Ezen az egyetlen helyen, ahol még lehet, ottfelejtett valósága egy óvatlan pillanatban megkérdőjelezi a cselekményszövés tudatosságát. A cselekménynélküliség alaposan próbára teszi.
Puffanás hangja válaszol neki.
Ledobott madzagjait véli felfedezni maga körül, amiket nem markol már a szándékosság erős keze. Kiesett a történetükből...