Találj partnert a közeledben!
Írta: Somogyi Feri
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 135
SOMOGYI FERI: Találj partnert a közeledben
Utáltam a karácsonyt világ életemben. A szentestét a legjobban. Azt a sok körítést, amíg eljutunk az ünnepig, mert azt akarjuk, hogy minden tökéletes legyen. Végül nem lesz az. Hogyan is lehetne, hiszen a Jézuska sohasem Julit hozta nekem ajándékba. Pedig már évek óta őt kértem.
Tavaly, egy pillanatra azt hittem, minden megváltozik, amikor megláttam azt a lányt. Egy társkeresőre regisztráltam fel a vacsora alatt. Annyira sós volt a hús, hogy inkább a telefonomért nyúltam. Csak pár perc volt az egész. Azt ígérték, nem kell messzire mennem. Találjak partnert a közelemben. Erre vágytam. Mire kibontottuk az ajándékokat, már meg is volt a koordináta, és az idő, amikor ott lesz a nő. És tényleg. Lementem cigizni, és két sarokra ott volt ő. Azt hittem távolról, hogy a Juli az. Úgy tűnt. De csak a tengerkék szem stimmelt. Vörösre festett haj, kissé mackós termet, pepita körmök. Azt mondta, menjünk fel hozzá, van egy szobája, ahol tudunk beszélgetni. Alig léptünk a kis levegőtlen helyiségbe, máris azt mondta, csináljuk, fél éve nem volt senkivel. Valóban, nem is nyikorgott az ágy. És nem is volt időm senkire gondolni. Egyszerre húzta le rólam a nadrágot és az alsóm. Már értettem, amit az előbb mondott, hogy kiváló operátor, mindig időre elvégzi, amit rábíznak. Nincsenek akadályok, amik pedig felmerülnek, le tudja küzdeni. Nem volt esélyem. Elmerültem benne. És még a nevét sem tudtam meg. Csak azt, hogy ez ennyi volt. Nincs folytatás. Neki én kevés vagyok.
Rohantam haza. Sietve nyitottam az ajtót. Orsi ölelt meg rögtön, anyósom pedig megjegyezte, hogy a cigaretta káros az egészségre. Megittam egy fél unikumot, utána egy kávét, közben arra gondoltam, holnap is jó lenne találkozni valakivel. Persze ebből nem lett semmi. Az én szüleimnél voltunk, vittük a gyerekek ajándékait is. Minden évben ugyanazt kapják. Ruhát és társasjátékot. Csak az utóbbinak örülnek. Főleg a logikai és IQ-s játékoknak. Tudják mindenre a választ. És ez így van jól. Egy dolga van a gyereknek, tömje a fejébe a sok haszontalannak látszó információt, és maradjon ebből valami az órára, amikor számot kell adni belőle, és mire felnő, álljon össze ebből valami egységes világkép. Ezt akarjuk formálni, mi szülők is. De nem igazán figyelnek ránk. Csak ilyenkor, társasozás közben. Ha egész évben nem is, most elvárják, hogy velük legyünk, és játsszunk az utolsó leheletünkig. Anyósom lóg csak ki a sorból. Neki bármilyen válasz jó, csak haladjunk. Együnk már. Igyunk végre valami jófajta olasz bort. És már indulna is, de anyám mindig rászól, hogy a parti végén, majd akkor állhat fel az asztaltól. A gyerekek élvezik a játékot, és a civódást is a nagyszülei között. Én kevésbé. Ma is, mint az utóbbi harminc évben, anyám mondja meg helyettem a helyes választ. Semmi sem változott gyerekkorom óta. Nem szeretem a karácsonyt.
De talán az ideit fogom. A Jézuska ugyanis elhozta őt. A Julit. Alig akarom elhinni. Eljött hozzánk az anyósommal. Azt mondja, a partnere lemondta, és a szentestét nem akarta egyedül tölteni. Csak őt nézem egész este. A tökéletes nőt. Próbáltam mellé ülni, de Orsi mindig közénk furakodott. Láttam Juli arcán az elnéző mosolyt. Én nem vagyok ennyire megbocsátó. Úgy érzem, nem bírom tovább. Julit akarom. Őt szeretem. Vele akarok lenni. Csak vele.
Anyósomnak be nem áll a szája. A munkatársnőiről pletykál, mint mindig. A gyerekek az ajándékokat forgatják, próbálják kitalálni, mi lehet a csomagolás alatt. Orsi a csillagszórót nyomja a kezembe, hogy lám elfelejtettük, de még időben észrevette. Igyekezzek már. Juli jön oda segíteni. Érzem a lágy parfümjét, elbódulok kissé, itt van, tényleg ő az, érzem a pórusait, ahogy egymáshoz ér a kezünk. Hogy vagy, kérdi. Engem már szétfeszít ez a nagy szeretet, felelem. Felkacag. Édesen nevet. Ahogy kell. Nem úgy, mint egy asztmás jegesmedve. Mindig megijedek, amikor Orsi nevet. Mintha repedne a jég. Félelmetes. Nem lehet megszokni. Mióta Juli itt van, nem is akarom.
Feltekerek néhány csillagszórót a fenyőfa ágaira. Olyan magasra, ahol már csak mi érjük el. Juli és én. Egymásra nézünk, és bólintunk. Szeretem ezt a hosszú, szőke nőt. A kicsit hosszú orrát, túl piros száját, a tincsei közül kikandikáló füleit, gyönyörű, tengerkék szemeit. Ha nem lenne itt a családom, most biztos megcsókolnám. Így csak az öngyújtómat helyezem a tenyerébe. Pár pillanat múlva, miközben pattognak a szikrák szerteszét, és azt hiszem, a sötétben mindenki ezt figyeli, Juli mögé lépek, és átölelem egy pillanatra. Ráteszi a kezét az enyémre, és lefejti magáról. Persze, így helyes. Még megláthatnak.
Érzem, innom kell. Töltök mindenkinek vodkát, vörösbort, sört, ki mit kér. Én csak narancslevet iszom. Sok vodkával. Csak Orsi meg ne lássa. Ma még vezetnem kell.
Juli lép mellém. Vörösbort kér. Tartja a poharát. Figyelj, csilingel a hangja, hagyd abba ezt a játékot. Csak sógorok vagyunk. Semmi több. Oké?
Nem várja meg a választ. És mit is mondhatnék? Iszom inkább még egy narancslevet. Erősen feljavítva. Nem értem Julit. Miért jött? Miért? Tudja, hogy szeretem. Tudja. Érzi. Vibrál köztünk a levegő, a világmindenség. Még tizenöt év után is.
Szeretem Julit. Nem értem miért, hiszen azt mondta annak idején, másfél évtizede, de lehet annak már tizenhat éve is, hogy nem megy, nem tud rám koncentrálni. Neki a futás az élete. Oké, de a szerelem, az szerelem, feleltem. Széttárta a karjait. Ez csak az én problémám. Ő konkrétan nem szerelmes.
Amint összejöttem Orsival, Juli máris abbahagyta az atlétikát. Orsi még két évig kajakozott, csak aztán tette le a lapátot. Amint kiderült, hogy terhes. Lacikával. Bűn rossz kölyök. Nem is értem, miért akartunk másik gyereket. Orsi akart. Lett is. Zsófi. Ő szerethető, simulékony, egy szavam sem lehet.
Csak Juli. Ő hiányzott egész életemben. Az a Juli, akit szerettem. Aki elbűvölt egy felolvasóesten. Arról írt, milyen futni. Mit érez közben. Az elrugaszkodás, a suhanás, a beérkezés. A hatása alá kerültem. Odamentem hozzá, beszélgettünk, majd kijártam az edzéseire, ott voltam minden versenyén. Mint egy agár, úgy futott, gyűrte le a távolságot. Az arca is megnyúlt, agárszerűvé változott. Szerettem. Szerettem, ahogy fut, ahogy nevet, amint átveszi a díjat, ahogy nyilatkozik a riporternek, amikor megkérdezik, mi a titka, hogy mindig ő nyer. A kitartás, feleli, hogy nem adja fel soha.
Ebbe az életbe nem sok egyéb fért. Én is csak néha, mellékzöngeként. Azt mondta, a húga lenne az ideális nekem. Bár még csak tizenhét éves, de tudja, rajong értem. A verseimért, amit neki írok, de aztán mindig Orsi szokta felolvasni. Annyira átéléssel adja elő. És tudja, vett nekem egy sálat, egy piros selyemsálat. Biztos jól állna. Orsi a macsó srácokat szereti. Meg engem. De az a sál sokat javítana.
Nem hittem ebben az egész Orsi dologban. Tánciskolába járt, mert készült a szalagavatójára. Megkért legyek a partnere. Vállaltam. És passzoltunk. Nem volt jó táncos, de kitartó. Az ünnepség is jól sikerült. Nem lógtunk ki a többiek közül, pedig sűrűn elrontottuk a lépéseket. A tánc után a végzősök siettek egy diszkóba, mi pedig ott maradtunk a rendezvényen. Juli, meg én. Táncoltunk egész este, egy twist-versenyt meg is nyertünk. Amikor a díjat átvettük, éreztem itt a vissza nem térő alkalom. Megcsókoltam. Visszacsókolt, Még egy percig forgattuk egymás szájában a nyelvünket, aztán eltolt magától. Ezt most itt hagyjuk abba, kiáltotta. Ennek semmi értelme. Vége. Érted? Én ezt nem akarom csinálni. A futás az életem, nem te. Sarkon fordult, és sietős léptekkel távozott. Néztem utána, amint két kézzel is próbálja letörölni arcáról a nyomainkat.
Nem láttam azóta Julit. Az elmúlt másfél évtizedben szebb lett. Csodaszép. Igazi nő.
És ma is szeretem. Vagy megint?
Tudom, én vagyok a hibás. Meg kellene békülnöm a sorsommal, az életemmel. Orsi úgy szeret, ahogy kell. Beburkol a szerelmével. Körbevesz a szívével. A testével. És jó. Azt hazudom, hogy jó. Becsapom magam. Tudom.
Julit szeretem. Most, hogy itt van, biztosan tudom. Azt akarom, hogy ő is tudja. Odamegyek hozzá, és leöntöm borral a blúzát. Aztán csak állok, és nézem, majd a lábai elé térdelek. Ott guggolok előtte, a kezét a kezemben tartom, ilyen közel tizenöt éve nem voltunk, tengerkék szemébe nézek, elmosolyodik, végem van, érzem, ennek következménye lesz. Elpirulok.
Orsi választ szét bennünket. Magával rángatja Julit a fürdőszoba felé, miközben rám rivall, hogy tegyem már magam hasznossá, és töröljem fel gyorsan a bort a szőnyegről. Anyósom megelőz, mielőtt észbe kaphatnék, már törli a szőnyeget, a talpam, az asztalt, a tévét, a fenyőfa alját. Látom rajta, azt sem tudja, mit csinál. Észrevette. Tudom, hogy észrevette.
Elszívok egy cigit, kiáltom, veszem a kabátom, anyám utánam szól, hogy sálat és sapkát is vigyek, de én már kiléptem az ajtón, és szaladok le a lépcsőn.
A ház előtt gyújtok rá. Hosszan tartom bent a füstöt. Meg kell nyugodni. Át kell gondolni. Nem történt semmi. Túlreagálom a dolgot.
Van egy cigid, hallom a hátam mögül. Ezer közül felismerném ezt a hangot. Persze, felelem.
Amikor tüzet adok, ismét a kezem közt érezhetem az ujjait. Nehezen gyullad meg a cigarettája.
Kettőt szív belőle, máris eldobja. Tudod, menyire utállak most, kérdi. Nem, felelem. Kiveszi az ujjaim közül a cigit, az ajkához emeli, beleszív, majd a füstöt az arcomba fújja. Hát, ennyire. Eldobja a cigit, és az arcát odatartja elém. Egy apró csókot lehelek az ajkára. Ő azonban máris átkarolja a nyakamat, és nincs visszaút, menthetetlenül csókolózni, ölelkezni kezdünk.
Orsi hangjára riadunk fel. Ti meg mit csináltok?
Úgy teszünk, mint akik meg sem hallották.
Kérdeztem valamit.
Öleljük egymást még szorosabban.
Abbahagynátok egy pillanatra? Meg kellene ezt beszélnünk.
Juli a kabátom alá bújik. Onnan kiáltja.
Visszavágó kishúgom. Az van, hogy ez kurva jó. Ölelj, te mafla. Ezt akartad nem?
Igen, ezt akartam. Julit. Megkaptam. Imádom ezt a karácsonyt.