Szürkületben
Írta: Török Nándor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 195
Szürkületben
1.
Túl „az emberélet útjának felén”
nem a mennyországot s poklot kutatom,
az erény rongy bugyra borult ki elém,
és gátol vagy segít késő utamon.
Tapogatózva és vakon igyekszem,
s mint világtalannak hiányzó egy szem,
úgy hiányzik, ki a gödörből kiránt.
Ki a múltból jött s itthon van a mában,
ha nincs ilyen (vagy nem bízik magában)
ösztönöm súgja meg a helyes irányt.
2.
Túl „az emberélet útjának felén”
egy biztos pontot keresek magamba’
s a zajos világból bármi jön felém
(lehet az szívélyes vagy épp goromba),
ne zaklassa fel legbensőbb valómat
zümmögő légyként (ami zavarón hat),
ívben kerülje el csendes pagodám
és a napnyugtában művelt kertemet,
mit Candide szelleme méltán emleget,
mint későn ébredőt a lét alkonyán.
3.
Túl „az emberélet útjának felén”
bezárkózva a faragott toronyba,
kezembe újra könyveket vettem én
(a tiszta ragyogás glóriába fonta
eszmélő lelkem mélysötét sebeit),
a betűk a sorban simulni kezdtek,
s éreztem, hogy ez a különös kezdet
szelíd bölcsességgel itt fent bekerít,
és sajnáltam lenn a puszta világot:
föntről láttam azt, mi lentről nem látszott.
4.
Túl „az emberélet útjának felén”
én is kimondtam: mégis mozog a Föld,
s kacagott bennem az eretnek erény,
míg a deresen a sötét sors püfölt.
Lemondtam ezért mindenről, mi árthat,
a torony áll és építem a várat
magamnak s annak, aki meglátogat.
Csak ne legyen harsány, legyen szemérmes,
a szemembe nézzen, amikor kérdez,
s amit majd megbánna, ne tegyen olyat.
5.
Túl „az emberélet útjának felén”
Voltaire és Erasmus fogják a kezem,
s gyermekként (kinek az élménye szerény),
hagyom vezessenek: nem ellenkezem.
Megbízom bennük (a jelen becsapott),
és mint bennszülött a térítő papot,
hitükkel együtt fogyasztom el őket,
s ha acél tudással lelkük rugója
lendít a fénybe, míg nem üt az óra:
nem herdáltam el kevésnyi időmet.
6.
Túl „az emberélet útjának felén”
már nem perlekedem, bölcsen hallgatok,
az utolsó szó csak egyszer lesz enyém,
és akkor majd látni fognak a vakok,
megtudják azt is, hogy komor az élet,
a homályban gyakran csalfák a fények:
matt koroméjben a szürke hogy’ ragyog!
S pislogva megértik, mi létem titka,
hogy szülhet hajnalt a vajúdó szikra,
ha szürkületben egy szürke folt vagyok.
Korábbi megjelenés: Agria /XII.évf. 1.szám, 2018.tavasz/