Szonettkoszorú Radnóti Miklós emlékére - Három szonett
Írta: Partmann Tibor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 224
Szonettkoszorú Radnóti Miklós emlékére
3.
Még ma is oly sérülékeny minden véna.
Ezen tűnődöm… rejt egy kávéház árnya.
Fejem felett álmos pók – szövése néma,
És eszembe jutsz. A pók a hálójába,
Én pedig e versbe szőlek bele Téged.
Voltál pásztori múzsa, lettél példakép –
Királyi. Kávémban holdívű arcéled
Kémlelem, míg várom, omoljon ránk az ég,
Hiszen akkor újra itt lehetsz közöttünk.
És ha halni kell – összekulcsoljuk kezünk –
Te légy utolsó imánk, testünk porára,
S szíved, mely befogadja lelkünk, mint kehely,
Dobbanjon össze e világ szívével, mely
Egyre lassulva ver óráról órára.
4.
Egyre lassulva ver óráról órára
Pangó életünk egyenetlen pulzusa.
Az, hogy létezünk, a hétköznap szokása,
Olyanok vagyunk, mint gyümölcs, mi lehullna.
Miklós, tudtad jól, majd halálba érsz Te is,
És rettegted; mi érik, egyszer megrothad.
Hát ne félj, hiszen mi még ízleljük ma is
Zamatos szavad… de sajátunk megposhad,
Mint burokban szűkülő gyenge magzatnak…
És vézna tagjaink is úgy zsibbadnak,
Az ölelés hiánya már fáj kezünknek.
Ha jő a születés sajgó pillanata,
És a sokk a sírást nyers tüdőnkbe fojtja,
Legyél defibrillátora jelenünknek.
7.
Te légy következménye minden tettünknek,
Ha engedni merik azt, hogy merjünk tenni,
Ha nem, homályban írunk, mintha szemünknek
Fájna a fény – csak így tudunk „volt”-ból lenni.
Ne higgyük, a hatodik után minden kész,
Az Úr a hetedik napon megteremté
A megírhatatlant, ahol talán az ész
Sem tudja felfogni a vers feszülését.
Éjben érződik a szavak igaz terhe –
Mázsás ködként szitál le ránk minden este;
Csak az álom, mi a sötéten áthatol.
Még önmagunk elől is ez a rejtekünk,
De jaj, már néha álmunkban is vétkezünk –
Mentsd fel elménk gyarló gondolatok alól.