Szonett, ami nem szonett lett...

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 272

Szonett, ami nem szonett lett…

Két szemed, csípőd, karod, arcod, ajkad,
megbontja szilárdan rakott elmém;
agyam most homokvár, tenger szélén,
mi majd dagálykor a habokba olvad.

Lassan lerontod makacs falaimat,
újra csendes, szent hittel öntesz el:
Ha a bölcs égből senki sem felel,
akkor sem érhet a keserű bánat.

A szerelem gyorsan, az ember szívét
– mint a tenger szerves törmelékét,
mit egy új, virágzó életnek ad –

felkapja, s izzó tüzekbe szórja szét,
ahol gyönyörben fogyhat el. Ezért
fáj, ha kezem csupasz testeden halad.