Szomorú vasárnap
Írta: Török Nándor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 300
Szomorú vasárnap
A borús őszi délelőtt letaglózott.
A hétvége zaklató nyugalma
túlnőtt rajtad és önmagán is.
Megroggyanva, leesett állal bámulod
a hűvös messzeséget
és a nyirkos fellegek undorító szivacsai
szinte beúsznak ajkaid közé,
de füstös ízüket, csak emlékezetből érzed.
Talán sült galambra vágynál inkább.
Restséged maga a nihil,
de a gondolat túlmutat
vacogó léted egyszerűségén.
Valami régvolt láz érzetét szimulálod,
azt az érzetet,
ami a bőröd alá is be tud kúszni,
s ott szétárad és melegít, melegít,
amitől jólesőn izzadni vágysz.
De a libabőr hamar visszaránt a valóságba.
A seressrezsői hangulat fátyla
még sokáig feletted lebeg.
Holnap halottak napja lesz,
de te, csak magadat gyászolod.
Arra számítasz, ha eljön az idő
a Styxen innét a Limbus befogad.
Nem nagy óhaj. És egyébként is
úgy érzed, te oda tartozol.
A csillagokba már régóta nem vágysz.
Ott úgysem vár semmi áldás,
nem úgy, mint az Utazó Költőt,
aki a vad vadonból eljutott oda.
Lejjebb legalább
(ahol még nem túl szűk a gyötrelem árka
és az egyetlen fájdalom
csak reményed hiánya lesz),
talán parolázhatsz Ovidius-szal
(átérezve pontusi magányát),
s talán Vergilius is figyelmére méltat.
Az lenne az igazi jó móka (Ha-ha. Ha?),
ha Horátius jól hátba veregetne,
hogy mégis jó földbe hullott poétikája magja.
Közben Anakreón huncut mosollyal
csordultig töltene egy szépmívű görög kupát
(amilyenre Goethe is vágyott),
s odahunyorítva feléd nyújtaná azt
hűs leszboszi borral,
míg Sappho lantját pengetné kacéran.
Homérosz meg hellyel kínálna egy sziklán,
(tudva, nem tengtél, mint az állat),
s te boldogan leülnél mellé,
mint aki hosszú útról tért meg
és vágyja a jó társaságot.
Akkor, ott talán te lehetnél Az,
az egyetlen az örökkévalóságban,
aki hamis földi gyászával
társaival őszintén ünnepel.