Szokatlan virágének
Írta: A. Túri Zsuzsa
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 510
Szokatlan virágének
Sokan úgy tartják, igazi szerelem csak egy van, én fulladok és
rád gondolok egyből, ne hidd, hogy már nem szeretlek,
nem mondom, hogy szerintem több szerelem is lehet,
mert félreérthetik, félreértheted, pedig nem akarok bántani senkit,
de tudom, hogy egymás után, vagy egyszerre is akár, nem is lehet hasonlítgatni őket,
hiszen a szerelem is virágokat növeszt,
egy édeni kertben sok virág van, mindenféle színűek és formájúak,
cikázó fényekkel a szirmokon, pilleszerű szépségek,
nem hitted el nekem, pedig a virág a botanikában csak szaporítószerv,
tulajdonképpen a szerelem eredeti funkciója is a szaporodás,
miért ne lehetne az is kocsányos, ülő, nyitva-, vagy zárvatermő,
kétszikű, de amit sokan virágnak neveznek, az tulajdonképpen
az egész növény. A ligetben gyönyörködhetünk a színekben:
ezernyi calyx, corolla, perigonium,
nyelvekként nyalogató szirmok,
bibék, porzók, tánc a szélben, ahány virág, annyiféle,
ahány szerelem, annyiféle,
aszimmetrikus, biszimetrikus, sugaras rajzolatú szépségek,
szerelem, szerelem, fürtök, készíthetsz virágdiagramot, lehet
térképszerűen sematizált a keresztmetszeti rajz,
akkor sem tudod, miért pont az, pont akkor és pont úgy,
nekem senki se mondja, hogy eleve elrendeltetett,
nem segít a filogenetika sem, nem mindig csak az a virág,
amelyben mag is van, gondolj a sporofillum-füzérekre,
nem csak egy szerelem lehet, de
nem tudlak elfelejteni se, tenyeremben fehér magnólia,
illatos hawaii rózsa, propellerszerű, csavart pártacimpákkal,
s mióta utoljára láttalak Port-of-spain repülőterén
a dézsákban nyújtózó pálmafák alatt,
koszorúm sincs, fejem is úgy hajtom le, mint egy virág,
mely inni kíván. Nem szeretlek kevésbé. De szerettem mást is azóta.
Nem hívlak többé. Nem beszélek, mert a szó oly gyakran fröccsen epeként,
nekem más és benned is más, ne hidd, hogy kevésbé szeretlek,
akkor sem, ha több szerelem is létezhet, akár egyszerre is,
csupa bíbor virág volt veled a kert, majd lassú hervadásuk után
jöttek más színűek, ne gondold, hogy már nem szeretlek,
bár régóta elfogadtam a nyegle unalmat,
a keserű fintort, melyek kísérnek, ha valaki szóba hoz.
Senkinek sem kell tudnia. Jós-madarak rikoltoztak felettünk :
viharfelhők alá szorult visszhangok. Végül igazuk lett.
Vészjósló sikolyok.
Álmomban, ha a manzanillai parton állunk újra a tűzliliomok közt,
vagy Chakhachakar romjai között sétálva árnyat borítanak ránk
egy virágzó lángfa lombjai, esetleg Saint-Louis vörösben égő
Bougainvillea bokrai alatt keressük egymást,
vagy vérpiros tulipánok mellett visz utunk
Haarlemtől délre, elnehezülnek a lépteim,
nem szólok,
csak nézlek, nem simítom le arcodról szomorúságodat sem,
vágyódva elmerül a gondolat az örök vizekben,
aztán úgy ülünk megint a homokban Charlotteville kihalt strandján,
mintha mese lenne az élet és sosem lenne vége,
ne hidd, hogy kevésbé szeretlek,
de nem szólok,
mert tudom,
bármelyik szó
lehet
az utolsó.
***