Szemed ma reggel
Írta: P Buzogány Árpád
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 53
Szemed ma reggel
Keresgélem a sok lehetséges látvány közül, milyen lehet a szemed most, hétvégi megkésett reggelen. Mintha én dönthetném el, milyen legyen. Hatalmam ehhez nem lehet ma, annyira messze vagy tőlem!
Így hát… felöltöztetem a reggelt apró jelekkel, fényvillanással az ablakon, cinegehanggal az udvaron, áprilisi szelek bolondos játékával hátul, a kertben, a friss mezőre, a nagy erdőre néző részen. Lecsurgatom kedvességgel, abból a fajtából, amiből a legkevesebb van, de a legbővebben mérném, mert csak neked lehetne ebben részed.
Ha tehetném, előírnám, milyen legyen az áthajlás a délelőttbe: nyugodt, szinte észrevétlen és mégis erővel telt, mint a fiatal szilvafák törzse. Több napfényt kevernék hozzá, mint más napokon, legyen valamennyivel különlegesebb, hozzon megnyugvást, de ne hajoljon a nyári délutánok lanyhaságába. Később, amikor meglangyosodik a lépcső köve, és zsugorodni kezdenek a tegnap kiöntött víz foltjai az udvaron, kezed ügyébe tennék néhány régi, nyárszínű blúzt, lenge szoknyát, hogy azokról a napok forrósága jusson eszedbe. És egy régi képeslapot, amit messzi vidékről hoztál magadnak, akkor nem emlékül hoztad, magadnak, csak nem adtad postára, nincs rajta címzett, mára vált emlékké. Aztán halkan koccanó kiskanalakat, teához vagy kávéhoz, melléjük vastag falú, nehéz bögrédet.
Odafújnék föléd pár könnyű felhőt, hogy jobban rácsodálkozz a napra, amikor újra teljes fénnyel süt le. Szolgálatba kérnék egy egész sereg cinegét, ott szoktak röpködni a fészerek és a gyümölcsfák körül, aztán ágról ágra röppenéssel eltűnnek a szomszéd kertekben. Felszárítanám a régi esőből gyűlt tócsákat az erdőbe vezető úton, vékony iszapjukból kiparancsolnám a már világgá induló csigákat. Szép ez az erdő, a kopár ágak nem zárják el a fényt, meglangyosodik a reves ágdarabok oldala, nehéz erdei földszag érződik ilyenkor. Edénycsörömpölés, konyhai sürgés űzi majd el a hangtalan hangulatot. Virágmagok kerülnek elő egy nagy doboz apró tasakjaiból. Megvan a helyük az udvaron, már felásott csíkban az ösvény mellett. Ekkor kis kődarabok koccannak a vasgereblye fogaihoz, nedves föld tapad rájuk.
Aztán végignézel mindenen, egyik szemed a számító mérnöké, másik a fáradt gazdáé.
Összehúzott szemedben csillogás, lélegzésedben nagy nyugodtság.
Pihenés ideje jönne, még ha sajnálod is a napból ezeket a perceket. Leülsz egy csutakra, a szilvafák mellett, kinyújtott lábakkal, hátadat egyenesítgetve. A szerszámok sima nyelén is csillan a napfény. Még több a hajadon. Kiengeded, hogy járja a szél.
Magasra jutott a nap. Szólnék, ha meghallanád innen, fordulj arra, ne legyen árnyék az arcodon! Soha.