Szeánsz
Írta: Horák Andrea Kankalin
Közzétéve 5 hónapja
Megtekintések száma: 689
Szeánsz
Tegnap betoppant hozzám a Halál. Arra eszméltem, hogy valaki áll az ajtóban, s árgus szemekkel figyel. Nem ismertem fel, komor, szikár, csontos öregembernek képzeltem. Akkor sem volt tőle félelmem, s most egy sármos férfi magasodott előttem. Laza testtartás, szegecses fekete farmer, színes pólóján feltűnő felirat: „life is also death”. Hunyorogtam... hogy élet a halál is? Ki ez a fura figura? Lábán tornacsuka, haja bársonybarna, félhosszú, füle mögé tűrt. Menő zenésznek tűnt, de ugyan mit akarna tőlem? Tőlem, akit már az élet is meglopott.
Betegen feküdtem, erőm elhagyott, arcomra rózsapírt festett a láz, verejtékben úszott a testem, homlokom is gyöngyözött. Két nehéz lélegzetvétel között beszűkült tudatom, égő szememmel homályosan láttam.
Elindult felém. Nem ijesztett meg az idegen, hidegen hagyott. Hanyagul ágyam szélére telepedett, nevetve közölte velem a rettegett nevet. Meg sem lepett, egykedvűen vettem tudomásul, hogy a kör bezárul, nem árul zsákbamacskát, időm letelt, értem is eljött hát. Csodálkoztam, amikor hogylétem felől kérdezett. Talán a képzelet játszik velem? Nem erre számítottam. Azt hittem, hirtelen elragad, magával ráncigál, de a Halál nem mozdult, nem kellettem neki. Megtapintotta gyenge pulzusom. Még meghalni sem tudok rendesen, futott át kába fejemen. Nálam ez is fordítva működik. Csak bűvöl itt, s amikor jegeskék szemébe néztem, már estikék nyíltak pajkos tekintetében.
Nem vagyok jól, nyöszörögtem ernyedten a paplan alatt; utálom ezt a világot, utálom a sok hazugságot, utálom, hogy nem számít már az ember, annyi az átverés, mint tengerben a vízcseppek száma, hiába minden lárma, ez megy kicsiben és nagyban, ezer alakban nyomorít a rosszindulat, nem látok belőle kiutat, drámai képet mutat a valóság. Kihasználnak, majd eldobnak, mint egy száraz kórót, és kóróból sosem hajt virág. Irigység ütött mindenhol tanyát, az egész világ beteg. Hiába gyógyítanám, már rég elveszett. Mindenki gesztenyét sütöget, de nem jut belőle másnak, csak magának. Csömör a köbön, kőkemény falakba ütközöm, börtönöm rácsa lakatra zárva, és egy árva könnycsepp sem jön belőlem, pedig már alig bízom a jövőben, ezen sírni kellene.
Ah, nekem nem kell a lírád, inkább írd át a jelent, hogy a holnap szebb legyen. Van még időd, ajándékba kapod. Erre nagyot néztem, a szám is tátva maradt. Ilyen lenne az a rettegett alak?
Teát főzött nekem, mézet csorgatott bele, élveztem, ahogy gőzölög, éledezni kezdtem, kortyolgattam némán. Néhány órát eltöltött velem, majd felpattant, rám kacsintott, füle mögé tűrt egy rakoncátlan tincset, aztán fogta a kilincset, és magamra hagyott, hogy folytassam az életet.