Szavak

Írta: Nászta Katalin


Közzétéve 9 hónapja

Megtekintések száma: 125



SZAVAK

A szó sohasem volt szabad.
A szavak, mint katonák, összezártak,
hadrendben így mentek neki a mának.
A szó sohasem volt magányos.
Szavakból értett az ember,
szavakból épült fel a város.
A szó nem csak kapa volt,
de fegyver,
közhelyszerűen ezzel
vágta a rendet az ember.
Szavakból öltött ruhát
magára,
köntöst, palástot,
magát ki hogy látta.
A szó volt reggel
früstöke,
ebédje délben,
vacsorája este.
Még amikor hallgatott,
akkor is szavai álltak benne
gerincoszlopot.
Törzsének magasát
ezek szabták.
A szavak voltak
a mindenhatóság.
Akkor még tudta,
hajnalban pirkad,
szavakból lesz estje
a napnak,
az időt velük szövi
az élet,
szavakból áll a teljes képlet,
nincsenek rébuszok.
Ha szívekből rajtolva
összezárnak
a szívekből rajtolókkal
felfestik ívét az égre
a napnak,
berajzolják a
szélfalakat,
nem csak viszik
hozzák is őket,
teljessé így teszik
a földet.
Barátom,
szavammal átölellek,
ellenem senki
meg nem törhet,
szavammal magamba
zártalak.
Nem törölhet ki senki
és semmi
onnan.
Ezt értesd meg
gyermekeddel,
hogy úgy bánjon a szóval,
mint ahogy a fegyver
kézbe simul,
és támad,
ha érzi, az élet
nem érte lázad.
Szóval tanítsd meg
úgy szeretni
hogy beszeresse a világot,
és senki, semmi
ki ne szerethesse
soha belőle.
Ez a világ, ha múlik is,
nem lesz
a szavak temetője.
Azokat igába
nem lehet fogni,
nyelvünk alól
indulnak s visznek
magukkal mindent,
velünk együtt,
Istent foglaló
drágakőnek.