Szántóné Tamás Edina - Nőnapi ábránd
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 522
Szántóné Tamás Edina: Nőnapi ábránd
Hűvös volt az idő azon a kora tavaszi reggelen, amikor egy kávézó teraszán Ben barátjával szemben ülve szürcsölgette a lelkét is átmelegítő fahéjas lattéját.
– Éjjel nagyon furcsa álmom volt – vallotta be kisvártatva Ben. Sokáig őrlődött, hogy egyáltalán szóba hozza-e barátja előtt a dolgot. – A plázában találkoztam egy lánnyal. Nem emlékszem a nevére, de a kinézetére annál inkább! Vörös haja volt és barna szeme. Sárga kabátot viselt. A következő jelenetben meg már nem láttam. Az esküvőmön rohangáltam a vendégek között. Amikor felébredtem, úgy zakatolt a szívem, mintha tényleg futottam volna.
– Egyszer én is álmodtam az esküvőmről – árulta el mosolyogva Viktor. – A barátnőmnek Anitának persze nem mondtam el, mert nem ő volt a menyasszonyom, hanem a szomszéd Lina – fejezte be kuncogva.
– Szerinted butaság?
– Az álmok nagy része az – vont vállat Viktor. – Lehetnek a titkos vágyaink. Hm… Bár egyelőre még nem vonzódom Linához, de majd szólok, ha így lesz! – fejezte be szórakozottan.
– Azt hiszem, ma elmegyek a plázába délután – gondolkodott hangosan Ben.
– Akkor vigyél neki virágot! – tanácsolta Viktor. – Nőnap van! Ha találkozol vele, legalább ne menj üres kézzel – kuncogott.
Délutánra Ben már komplett idiótának érezte magát, amikor egy szál virággal a kezében bolyongott céltalanul egy bevásárlóközpontban. Közben párok jöttek és mentek körülötte, akár Valentin-napon. A nők kezében virágcsokrok vagy drága ajándéktasakok virítottak, Ben meg egy olyan lányt keresett a hervadó rózsájával, akinek az arcát egyre kevésbé tudta felidézni. Ráadásul fogalma sem volt, mit mondjon neki?
Tiszta hülye vagyok – gondolta magában, és kihajította a rózsát az első szemetesbe, amit meglátott. Aztán zsebre tett kezekkel, csalódottságtól leszegett fejjel indult haza. Nem sokkal később, váratlanul összeütközött egy mobilját bújó alakkal.
– Jaj, bocsánat! – mentegetőzött a lány. Dús vörös haját lófarokba kötötte, könyökhajlatában mustársárga kabátot cipelt.
Ben ösztönösen válaszolni akart, hogy „Semmi baj!”, elvégre ő legalább annyira figyelmetlen volt. Ám a döbbenettől, csak bugyborékoló nyöszörgést hallatott, mely szavak helyett inkább egy fuldokló tengerimalachoz hasonlította. Hogy mégse tűnjön idiótának, gyorsan megrázta a fejét! Ez némileg észhez térítette.
– Nem baj… – nyögte végül Ben, bár olyan halkan, hogy a lány lehet meg se hallotta. Vele egyidőben ugyanis, fennhangon megszólalt valaki Ben jobb oldalán.
– Jössz? – a kérdést a lány barátnője tette fel, minekutána a továbbra is döbbent Bent gyorsan faképnél hagyták. Eltelt egy perc, majd kettő, mire Ben észbe kapott, egy ideje már azt a pontot bámulta, ahol a két lány eltűnt a szemei elől.
Sietve indult visszafelé, hogy kihalássza a rózsát a szemetesből, közben remegő kezekkel előhalászta zsebéből a mobilját.
– Csalódott vagy? – szólt bele Viktor.
– Itt van! – hadarta feszülten Ben.
– Kicsoda? – értetlenkedett a barátja.
– A lány az álmomból! Tényleg itt van! Nekimentem.
– Nekimentél? – visszhangozta hitetlenkedve Viktor.
– Most mit csináljak?!
Ben türelmetlenül várta a tanácsot.
– Nem tudom – felelte kisebb hallgatás után Viktor. – Biztos ő volt? Lehet rosszul emlékszel.
– Ő volt! – jelentette ki határozottan Ben, és belenézett a szemetesbe. Időközben valaki kimentette onnan a rózsát, és elvitte.
– Elkérted a számát?
– Tessék? – Ben zavartan nézett körbe. Részben a szem elől tévesztett lányt kereste, részben egy alakot a rózsájával. Egyiket sem látta. – Csak most találkoztunk! – szedte össze magát. – A nevét sem tudom. Nem támadhatom le azért, mert összeütköztünk! Bolondnak nézne. Tuti, hogy már most is annak tart!
– Akkor menj utána!
– Menjek utána? – ismételte Ben, de közben sietve megindult. – Jó, de mit mondjak neki?
– A te álmod volt! Akkor mit mondtál neki?
– Nem emlékszem! – vallotta be Ben, és szinte már futólépésben próbálta utolérni a lányokat.
– Mutatkozz be! Kérd el a számát, aztán majd csak lesz valami – vélekedett Viktor.
– Jó majd kitalálok valamit – motyogta Ben, amikor megtorpant egy ruhaüzlet bejáratánál. A lányok odabent nézelődtek.
– Oké. Majd írj!
Ben tétován várakozott egy ideig, majd miután a biztonságiőr mogorva tekintettel méregetni kezdte, inkább besétált az üzletbe, hogy ne keltsen feltűnést. Ám amint áthaladt a mágneskapuk között, testéből szinte az összes vér az arcába tódult. Az érzékelők bejeleztek, felkeltve ezzel nem csak a lányok, de mindenki más figyelmét is.
Pár perc kínos kutakodás után sikeresen nyugtázták, hogy a drága cipőjében maradt mágnes keltette csak a pánikot. A biztonságiőr beengedte.
Ha ekkor Ben az eszére hallgatott volna, akkor szépen tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot és hazamegy, de úgy érezte, hogy a sok viszontagság után megérdemli, hogy legalább a lány nevét megtudja.
Mivel ostobaságnak tartotta azonnal lerohanni őket, inkább ő maga is nézelődni kezdett, egyre jobban megközelítve az időközben a női fehérneműrészlegnél rekedt lányokat.
Tíz perccel később, úgy tűnt Benre mégiscsak rámosolyog a szerencse, mert a lányok ruhákkal megpakolva indultak a próbafülkék felé. Ezek után már csak ki kellett várnia a megfelelő pillanatot, és amikor álmai nője végre egyedül volt, vakmerően odalépett hozzá.
– Szia, Benjamin vagyok! Velem ütköztél össze nemrég.
– Emlékszem! – nevetett fel a lány. Mosolya megdobbantotta Ben szívét.
– Igazából arra gondoltam, hogy számot cserélhetnénk! – hadarta el zavartan Ben.
– Miért? – értetlenkedett a lány, és nyugtalanul nézett egy behúzott függönyű próbafülke felé.
– Hát… izé… – motyogta Ben. Nem akarta már az elején elárulni, hogy álmodott róla. Így inkább valami kevésbé ijesztővel próbálkozott – Tetszel!
A lány halkan kuncogott és kissé elpirult.
– Köszi! Csak igazából, van barátom.
– Értem! – sóhajtott fájdalmasan csalódottan Ben. – Azért a nevedet megtudhatom?
– Karolin.
– Boldog nőnapot, Karolin! – felelte Ben, és gyászos arcára mosolyt erőltetett. Úgy érezte, ki tudna szaladni a világból szégyenében.
– Szerinted, ez jól áll? – hirtelen elhúzódott az egyik függöny, hogy barátnője kikérje Karolin véleményét. Ben kihasználva az alkalmat, igyekezett szó nélkül meglógni.
– Jó lesz! Mindjárt jövök, Tina! – hadarta Karolin, és a fiú után sietett. – Várj! Mit is mondtál, hogy hívnak?
– Ben. – dörmögte.
– Elkérhetem a mobilszámod? – kapta elő a telefonját Karolin.
Ben vonakodott. A kezdeti izgatottság után, most a csalódottságtól megcsömörlött lelke okozott neki gyomorgörcsöket. Minél tovább nézett a lány mogyoróbarna szemeibe, annál biztosabb volt benne, hogy őt látta álmában. Közben a tudatalattija átvette felette az irányítást, és mire észbe kapott, már lediktálta a számát Karolinnak. A lány ezek után gyorsan vissza is ment barátnőjéhez, mintha semmi említésre méltó nem történt volna.
A következő napokban Ben elég sűrűn nézegette a mobilja kijelzőjét. Újra és újra ellenőrizte, hogy nem érkezett-e nemfogadott hívás vagy üzenet egy ismeretlen számról. Végül ahogy csökkent a lelkesedése, úgy igyekezett továbblépni a csalódáson, és folytatni a szürke hétköznapjait.
Közel egy hónappal később, egy esős délután, rövid üzenet érkezett az asztalon felejtett mobiljára: „Szia, Karolin vagyok! Emlékszel még rám?”
Ben pedig újfent rátörő izgalommal válaszolt: „El se felejtettelek!”