Szabadkainé Ágoston Eszter - Ajándék
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 433
Szabadkainé Ágoston Eszter: Ajándék
Álmosszürke, decemberi délelőtt, elhasznált alkalmazottak, nyűgös, türelmetlen emberek… szóval egy szokásos délelőtt a Kardiológián. Csomagját pakolgató, ősz hajú nénike, járókeretét rendezgető „köszönömmajdénúgyisnekemkell” bácsi, idős, suttogó, almát hámozgató házaspár.
És mi.
A narancssárga-zöld falak engem sem nyugtatnak. Férjem szokásos-morcosan ül, én antiszociálisan karba tett kézzel a falat támasztom. Várunk. Már túl vagyunk az „előjátékon”, megvan a friss EKG és a labor. Várunk. Ismét állítani kell a három hónapja kapott „szívkütyün”, mert a bal kamra extrákat üt… Huszonkét évig semmit, most meg extrákat. Várunk.
Végre megjön a sebész. Félhosszú, szőke hajában hajráf, szakállkája alig pelyhes. Okos, precíz, nem „nyunnyog”, mondja a lényeget. Szeretjük.
Lassan halad a sor, végre mi jövünk. Állok a falnál míg bent van. Megint egy falnál… a legutóbbi fal előtt három és fél órán át álltam, mereven nézve a műtőajtót. Azt a műtőajtót.
Végre nyílik az ajtó, kijön. Újabb EKG kell, elrohan. Tovább várok, majd sokallom, így utána megyek. Többedmagával áll egy ajtó előtt, ahonnét csak a kikiabáló nővér hangját hallom:
„Várjanak már, préda fennforgás van!” Értelmezni sem akarom a hallott mondatot, a hangsúly bántó, a szavak sértőek.
Arrébb megyek… egyszer csak jön… elkészült. Szólítják, bemegy. Várok. Rövid idő múlva nyílik az ajtó, sugárzó arccal jön ki.
- Mehetünk - mondja boldogan.
Az ajtóból a fáradt arccal álló doki már a következő beteget szólítja. Hozzálépek. Rám néz, majd a vehemenciámtól picit hátrahőköl. Érthető a bizalmatlansága (vagy mégsem olyan jó az arckrémem, mint gondolom).
- Csak meg szeretném ölelni... - mondom és megteszem. Köszönöm! - súgom a fülébe közben.
Halvány pír a fiatal férfiorcán, majd elhangzik a zavart leplező, mosolygós „Kellemes Ünnepeket, márciusban találkozunk!” búcsú.
Kézen fogva indulunk haza. A legtöbbet kaptuk tőle, amit ember nekünk adhat.
Időt.