Stomfai Rebeka - Énidegen
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 333
Stomfai Rebeka: Énidegen
Borzos mézszőke haj.
Nagyra nyílt szemek és tág pupillák.
Cserepes ajkak.
Gyűrött pulóver.
Űrmacskás pizsamanadrág.
Puha, sárkányos zokni.
Én.
Legalábbis a türköképem.
Tanáraim mindig azt mondogatják, hogy okos vagyok. Mi az az okos? A minap létrára másztam, szemüvegemet az orrom tetejére toltam, végigpásztáztam a könyvgerinceket, mígnem leemeltem A magyar nyelv értelmező szótárát. Okos = “ Az átlagosnál jobb, fejlettebb értelmi képességű, gyors felfogású, eszes <személy>”1 Szóval előrébb jártam az átlagnál, persze ezután felmerült bennem az a kérdés, hogy mi lehet az átlag. De matematikából sosem voltam jó, úgyhogy ezen irányú vizsgálódásomat nem folytattam tovább. Visszahelyeztem a vaskos könyvet a polcra, lemásztam a létráról, és visszakullogtam a szobámba.
Nagyi szerint édesszájú rosszcsont vagyok. Ez tudom mit jelent, anélkül is, hogy kikeresném az értelmező szótárban. Nagyi véleményének egy részében magamra ismerek; valóban szeretem az édességet. Ha tehetném, minden nap kürtőskalácsot, reszelt túróst, palacsintát vagy tejbegrízt ennék. Néha előfordul, hogy egész nap édességgel tömöm a számat, főleg, ha rossz napom van. Rosszcsont azonban nem vagyok, mindig szépen ülök az asztalnál, használom a “légyszíves”, “tessék” és a “köszönöm” szavakat. Pont, ahogy Anyu tanította.
Anyu szerint mintagyerek vagyok, ámbátor egy kicsit rendetlen. Ezzel is egyet tudok érteni. Az iskolában nem panaszkodhatnak rám, nem beszélek órán, szünetben tisztességesen játszom a többiekkel, tanárokkal udvarias vagyok. A szobám sajnos gyakran hasonlít egy csatatérre, testvérem szerint olyan, mintha egy malacka lakna mellette, nem pedig egy kislány. Nem szeretem, amikor malackának hív, így szokták a lányokat csúfolni a fiúk az iskolában.
Nagybácsi és nagynéni szerint soha nem fogok megnőni, és örökké kicsi maradok, és betegségek fognak gyötörni. Amikor ilyeneket mondanak, elmegy az étvágyam, és csak tologatom a tányéromon az ételt. De nem tudok elmenekülni, a megjegyzések tovább repülnek a fejem felett, néhány beleszúródik a mellkasomba és napokig, hetekig, hónapokig ott marad. Tegnap kipróbáltam az Anyu által készített salátát, nagyon ízlett, egy hang mégis azt mondta, nem elég, mégmégmégmég, sosem leszek “normális” gyerek. Aznap este üres gyomorral feküdtem le, még a karácsonyról maradt sós karamellás szaloncukor sem hívogatott úgy, mint máskor.
A fiúkat nem kedvelem, mindig gonoszak, húzzák a hajam és furcsának neveznek. Mitől lesz valaki furcsa? Az a baj velem, hogy időnként remegnek a kezeim és néha ferdén áll a szemüvegem? Vagy az a baj, hogy a hajam nem elég hosszú és szép, mint a többi lányé? Vagy az a baj, hogy nem a babák a kedvenc játékaim?
A többi lány a szeme sarkából néz, miközben hangosan olvasok órán. Megakadok egy egyszerű szón. Nevetnek. Kicsinyke arcocskám vörössé válik, és hangom még jobban remegni kezd. Miért nekem kell felolvasnom? Miért nem szól rájuk a tanárnő? Miértmiértmiért?
A tükörből visszanéző kislány nagyokat pislog, és könnyek jelennek meg barna szemében. Elfordulok, és inkább kis asztalomhoz kuporodok le. Annyi tulajdonság, annyi vélemény és ítélet. Mindenki tudja, kinek a gyereke vagyok, abból, hogy rám néznek; tudják, milyen vagyok pár mondat után. Eldöntik, elhiszik és semmit sem tehetek azért, hogy megváltoztassam a véleményüket. Lehetek ügyes, ha ők már elkönyvelték, hogy béna vagyok. Olvashatok szépen, hangosan, ha ők már elhitték, hogy hadarok. Alkothatok szépet rajzórán, ha óvodás korom óta mindenki azt mondja, hogy nincs tehetségem az alkotóművészetekhez.
Egy számomra ismeretlen kislány néz vissza minden tükröződő felületről. Az vagyok, akinek mondanak? Mitől leszek én? Mi akarok lenni?
Mesélő.
Mesélő szeretnék lenni, és a bennem lakozó ezernyi világot papírra vetni, és megosztani a többi kalitkába zárt gyerekkel.
Szeretném, ha nem lennék idegen saját kis testemben, ha a megjegyzések, amiket hallok és tulajdonságok, melyeket rám aggattak, nem ivódnának belém. Idegen helyett saját magamat szeretném viszontlátni a tükörben.
De ki vagyok én?
Egyik nap hercegnő, másnap daliás lovag, aki sárkányokon lovagol. Néha boszorkány. Néha a legjobb barátom egy vörös panda, másnap egy cica. Olykor Törökországba utazom képzeletem hullámaim, máskor pedig nem létező felhőországokba repítem magam.
Minden darabka én vagyok.
Talán egy nap az ezernyi töredékből egy nagy egész lesz.
De addig is mosollyal fordulok magam felé, és saját kezemet fogva ugrándozom az udvaron.