Írta: Szabó Jolán
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 251
Steak francia módra
Sűrű porhó hull az égi csatornákból. Végre beköszöntött az igazi tél, mert hóesés és hideg nélkül megbolondulnak a növények, mert azt hiszik szegények, hogy a napsütés már tavaszt jelez, elkezdenek éledni, rügyet fakasztanak, ösztönösen kibújnak a hóvirágok, mert nem tudják, bár késik a tél, de nem marad el. Felteszem a kávét, míg elkészül, addig összekapom magam, hogy a ház előtt elsöpörjem a havat, mielőtt ráfagyna a járdára. Kimondottan jól esik a hólapátolás.
Öt napja jöttem haza Londonból, és ez akkora boldogsággal tölt el, mintha nem négy napot, hanem négy évet töltöttem volna távol a hazámtól és a házamtól. Azóta naponta többször dúdolom Huszka Jenő operettjéből Bob herceg ismert dalát:” Londonban, hej, van számos utca, És minden utcán több sarok, És minden sarkon vannak házak, És minden házon ablakok…”
Most is ezt a nem túl bonyolult dalocskát dúdolom, és élvezem a hóesést. Sohasem gondoltam volna, hogy így ötven felé az egész utazásból a hazatérés volt a legjobb. London szép, nagy, lüktető világváros, mely a világ egyik pénzügyi központja, s egyben különböző népek olvasztó tégelye is. Hivatalos ügyeim intézésére szolgált az utam. Sikerrel jártam, s maradhattam volna néhány napig, hogy igazi turistaként legalább néhány nevezetességet megnézzek, csakhogy a szívem húzott hazafelé, mintha itthon aggódva és türelmetlenül várt volna valaki. A takarítónőm, aki kéthetente rendbe teszi a lakásomat, kimossa és kivasalja a ruhaneműnet, tudott az utazásomról, arról is, hogy késő este érkezem haza, arra sem méltatott, hogy bevásároljon néhány zsömlét, felvágottat, vajat és zöldpaprikát, had készíthessek magamnak szendvicset, ha megéheznék. Elvált egyedülálló férfiként ez legyen a legnagyobb gondom. Másnap reggel első dolgom volt kocsiba ülni és nagybevásárlást tartani. A következő két hétben csak kenyeret vagy zsömlét kell vennem a reggelihez és a vacsorához. Az ebéddel könnyen vagyok, a kollégáimmal kijárunk a közeli kifőzdébe, melyben párszáz forintért degeszre esszük magunkat.
Úgy belejöttem a hólapátolásba, hogy Ilonka néni háza előtti járdáról is letolom a havat, hogy a nyolcvanéves egyedül élő szomszédasszonynak ezért a csekély munkáért ne kelljen fizetnie a harmadik házban lakó fiatalembernek, aki éppen a fiammal egyidős. Tőle hallottam történeteket, amelyek gyerekkorában estek meg vele, amikor szülei elfoglaltsága miatt éppen Ilonka néni vigyázott rá. Igazán megtehetné, hogy immár felnőttként ingyen segítsen az idős asszonynak.
Rendületlenül hull a hó, máris vékony rétegben borítja a járdát, akár elölről kezdhetném az egész munkát. Nem tehetem, munkába kell sietnem. Előtte bőségesen megreggelizek, mert éhes gyomorral nem megy a munka. A második kávémat iszogatom, amikor megcsörren a telefonom.
- Szervusz, Apa! Nálad vacsorázom. Hat órára hazaérsz?
Mit mondhat erre egy apa?
- Szervusz, Marcikám! Persze, gyere gyerekem, szeretettel várlak!
Három cukrot teszek a feketémbe, mégis keserűnek érzem. Nálam akar vacsorázni a fiam, és nekem ugrani kell, mást nem is tehetek, mert szegény elvált szülők gyermekeként nehogy azt érezze, hogy nem törődik vele az apja. Számára a törődést kizárólag az aktuálisan általa kért pénzösszeg átadása jelenti. Természetesen a tandíján és a zsebpénzén felül.
Az utolsó korty kávét már nem iszom meg. Gyorsan belepakolom a mosatlant a mosogatóba, tusolok, fogat mosok, öltözködök és irány a munka. Röpke ötven perces utazás a HÉV-en, metrón és villamoson, s pontosan munkakezdésre beérek.
Utazás közben találgatom, vajon Marci fiam miért nem tudta befejezni az elmúlt öt évben az egyetemen az alapszakot?
Lehunyom a szemem. Fél órát alhatnék, mire beérek a fővárosba. Mások is azt teszik. Kerül az álom, mintha megtiltotta volna neki valaki, hogy elrepítsen az öntudatlanságba. Szemem előtt megjelenik a londoni metró Highbury & Islington állomása, amint éppen kilépek az előtte lévő térre és rágyújtok egy cigarettára. A szállodáig három megállót kellene utaznom a jellegzetes piros emeletes buszok egyikével, ám korainak tartom az időt ahhoz, hogy a teljes estét magányosan töltsem a szállodai szobában. Újabb cigarettára gyújtok, és hagyom, hogy tüzes szeretőként ölelgessen a kellemetlen, hideg szél. Éhes vagyok és szomjas. Habozás nélkül belépek a zsúfolásig telt francia étterembe. Elém pattan a mosolygós, fiatal pincérnő. Akcentussal beszéli az angolt.
- Jó estét, uram! Egyedül van? Vacsorázni szeretne? Egy pillanat!
Valaki a mellettem lévő ülésre huppan. Felriadok. Izzadtságszagú, kövér fiatalember fészkelődik, hogy termetes táskáját a pocakja és az előtte lévő ülés közé szorítsa. Miért éppen mellém ült le? Az ablak felé fordulok, mintha a sötétbe burkolózó tájat nézném. Lehunyom a szemem. Megpróbálom visszavarázsolni a Londonban pincérkedő magyar kislány alakját. Hol tartottam?
A belső sarokban kapok helyet, keres, alacsony asztalnál. A szék is kicsi és szúk, úgy kell magam összehajtogatni, hogy elférjek benne. Kapom a terítéket, az étlapot és a boromat. Hiába böngészem az étel kínálatot, egyetlen egy sem nyeri el a tetszésemet. Végül a steak mellett döntök, és jól átsütve kérem. A pincérnő repdes a szűk széksorok között. Gyorsan kihozza a rendelésemet, csakhogy véres a hús. A fenébe is! Nem szeretem!
- Segíthetek uram? Visszavigyem? Süssük tovább a húst?
- Naná! – vágom rá.
Elkerekedik a pincérnő szeme.
- Maga is magyar, uram?
Elveszi előlem az ételt, hoz egy pohár bort, közben elmondja, hogy egy évig dolgozik itt, összeszedi az egyetemi tandíját, a négymillió forintot. Pár perc múlva dupla adag körettel, immár jól átsütve, visszakapom a steakemet.
- Már fél éve itt vagyok, van kétmillió forintom. Szeptemberben már a pécsi tudományegyetem hallgatója leszek.
Büszkén mondja, miközben kitölti az ásványvizemet, és mosollyal az arcán máris rohan tovább. Úgy érzem, hogy nem őszinte a mosolya. Miért is? Hát persze! Komoly elszántság csillog a szemében. Szívesen beszélgetnék vele. Érdekelne, hogyan érzi magát ebben a világvárosban, hogyan boldogul idegenben? Peregnek fejemben a kimondatlan kérdések, ám esélyem sincs arra, hogy beszélgetésbe elegyedjünk. Fizetek. Magas borravalót adok.
- Nagyon köszönöm, uram! Itt nem szokás ekkora borravalót adni.
Ráfirkantom a szalvétára a telefonszámom.
- Hívjon fel kislány, ha valamiben a segítségére lehetek!
Az Örs vezér téren már világosban hömpölyög a tömeg a Hév-től a metróig. Sodor a tömeg, felveszem a ritmusát. Sem lemaradni, sem lehagyni nem tudom. Nem is akarom.
A metrómegállóban az előre gyártott, frissen sütött sütemények és a nescafé jellegzetes csábító illatát repíti az utasok orrába a huzat. Természetesen nem véletlenül. Egyiket sem szeretem. Nescafét is kizárólag akkor iszom, ha nincs más lehetőségem a koffein hiányom csillapítására.
Hat nappal ezelőtt, a francia étteremből hazatérve is azt ittam a szállodai szobámban. Egyágyas szobát rendeltem egy hónappal ezelőtt, mégis kétszemélyest kaptam. Lényegtelen. Az a fontos, hogy vízforraló, kávés és teáscsésze, cukor, négyféle teafilter és kétféle nescafé is a szállodai szolgáltatás részét képezi, a fürdőszobában a tükör előtti polcon sorakozó samponnal, szappannal, tusfürdővel, testápolóval és két garnitúra hófehér előmelegített törülközővel együtt. A komfort érzetem teljességéhez hozzátartozik a dohányzás is, mely azonban a szálloda teljes területén szigorúan tilos. A kijelölt, illetőleg hallgatólagos dohányzóhely a tizenkét emeletes épület főbejárata előtti utcaszakasz, melyen állandóan ott toporog néhány magányosan füstölgő ember, férfi, nő, vegyesen. Érdekes, nem állnak szóba egymással, és mindenki kivétel nélkül a két erre a célra szolgáló szemetesbe dobja a csikkeket. Megiszom a nescafémat, megszokásból bekapcsolom a televíziót és keresztrejtvényt fejtek. Éjfélig kétszer is igénybe veszem a gyorsliftet, hogy lemenjek vele dohányozni. A kabátom zsebében ott lapul a mobilom, nem, mintha bárki felhívna.
Megérkezek a Deák térre, innen villamossal megyek tovább. A villamos megállóban kisebb tömeg várakozik. Meglátom az egyik kollégámat. Igyekszem elkerülni, mert semmi kedvem hallgatni a gyerekeiről szóló szokásos dicsekvését. Inkább visszamegyek a járdára és rágyújtok. Rezegni kezd zsebemben a mobilom. A főnököm keres, hogy egyenesen a hidegkúti telephelyre menjek, mert az építésvezető kollégám konzultálni szeretne velem.
A St. Giles szálloda előtt is így rezeg a telefonom este tizenegykor, amikor éppen elnyomni készülök az aznapi utolsó cigarettám csikkjét.
- Jó estét kívánok! Boros Melinda vagyok! A pincérnő a francia étteremből!
- Üdvözlöm, hölgyem. Miben segíthetek?
- Találkozhatnék magával?
- Örömmel venném. Ide tudna jönni a St. Giles szállodába? Nekem még ismeretlen a város. Kifizetem a taxiját. Itt várom a szálloda előtt.
Repes a szívem a boldogságtól! Negyvennyolc évesen, őszülő halántékkal képes vagyok megbabonázni egy a fiamnál fiatalabb kislányt? Nem hiába vigyázok a sportos alakomra! Az életem első randevúján vártam ilyen izgatottan a lányt, mint most Melindát! Milyen szép neve van! Ízlelgetem a nevét. Melinda. Újabb cigarettára gyújtok, bár nem illenék. Fel s le sétálgatok a szálloda előtt, miközben egymás után érkeznek a taxik. Hozzák a szállodába az új vendégeket, és felveszik a távozókat. Tíz perc múlva megérkezik Melinda. Kiszáll a taxiból, megtorpan, mintha hezitálna, hogy maradjon vagy visszaforduljon. Körülnéz, mint aki nem biztos abban, hogy a taxik utasainak kavalkádjában felismeri azt, akit keres.
- Itt vagyok! – kiáltok és rohan hozzám a lány.
Sírva átölel. Megpróbálom megnyugtatni, pedig pillanatokig magam is zavarban vagyok. Emlékeim szerint a félemeleti fogadótérből át lehet menni az éjjel nappal üzemelő bárba, melybe az utcáról is betérhetnek a vendégek. Átfogom a lány vállát és határozottan a bárba vezetem, amiben jó néhány társaság időzik. Félreeső asztalt választok, ahogyan az illik.
- Ne haragudjon, uram, ha zavarom. Tudja, maga az édesapámra emlékeztet.
Leforrázva érzem magam. Igyekszem nem mutatni meglepődésemet és megnyugtatom, hogy nincs semmi baj.
De van! Mégpedig nagyon nagy a baj! Egy kívánatos, hamvas ifjú hölgy nem a férfit, hanem az apját látja bennem! A fenébe is! Ennyire öregnek nézek ki?
- Uram, nem akar leszállni? Csak azért kérdem, mert ez a végállomás! –dörög rám egy érces férfihang, kirángatva emlékeim kellemes sodrából.
Átszállok egy másik buszra. Újabb húsz perces út áll előttem. Szállingózik az apró szemű porhó, mely mialatt átsétálok a másik buszmegállóba, összeáll vállamon fehér vállapot képezve kabátomon.
Hamarosan őszbe csavarodik a hajam, s igazi tél apó leszek, akit télapónak tartanak a fiatalok, akinek vállán kisírhatják magukat, akitől jó szót várnak és igazmondást, ahogyan Boros Melindában is a pótapa képzetét keltem a londoni szálloda bárjának félhomályba vesző sarkában. Bennem is feltörnek az apai érzések, mintha ez lenne lényegem, s a pincértől limonádét rendelek Melindának, magamnak pedig dupla konyakot.
Eleinte, mint ragtapasszal lezárt sebből a vér, úgy szivárog Melinda ajkán a szó.
- Hat hónapja Apa hangján kívül nem hallok magyar szót, csak ha felhív a vőlegényem. Jó, hogy feltöltöttem Apa telefonjáról a hangrögzítőre felmondott tréfás mondatait. Beléjük kapaszkodok. Belőlük merítek erőt, hogy kibírjam az egy évet. Kell nekem az a négymillió forint! Tandíjra. Szavamat adtam Apának, hogy elvégzem az egyetemet.
Megtorpan. Iszik egy kortyot az italából, ám torkán cigányútra szalad a jeges limonádé. Felpattan.
- Bocsánat, ha zavartam – motyogja.
Hirtelen mozdulattal elkapom a karját, s satuként szorítom, pedig tudom, hogy fájdalmas. Legalább tudatosul benne, hogy nem menekülhet.
- Tudod Melinda, a fiam is a te korosztályodhoz tartozik. Gyere, kérlek, ülj vissza.
Suttogok, mégis koppannak a szavaim.
- Az igazat akarom hallani! Az csupán következmény, ha egy fiatal lánynak magának kell megkeresnie a tandíját! Ennek az okára vagyok kíváncsi!
Utastársam hátizsákja súrolja az arcomat. Feleszmélek. Éppen időben, mert a következő megállóban leszállok.
Sűrű pelyhekben hull a hó. Sötétszürke, borús az ég. Messze elkerül a munkakedv. Érzem, ma egész nap nyűgös leszek, mert a hidegkúti építkezésen nem meleg kávéval várnak, hanem millió és egy építési napló bejegyzéssel.
Telitalálat! Lottóznom kellene!
A kutyakölyköt is vízbe dobják, hogy megtanuljon úszni. Ezzel a módszerrel él a főnököm is, amikor ifjú kollégámra bízza a cinkotai építkezés műszaki ellenőrzését. Fuldoklik is a kölyök, és nekem kell ellátnom az úszómester feladatát. Bravó! Nem csorbulhat a szakmai hírnevem! Igaz, hogy ma elkerül a munkakedv, de nem is kell dolgoznom, csak dolgoztatnom. Oké! Mosolygok, halkan beszélek, mert úgy jobban meghallják az utasításaimat. Megállás nélkül dolgoztatom az egész társaságot! „Hull a hó főnök!” – figyelmeztet, mintha nem látnám magamtól is. „Nem baj, elvégre tél van! És roham léptekkel közeleg a befejezési határidő! És a kötbér!”
Nincs több kérdése.
Kutyakölyök kollégám homlokán gyöngyözik az izzadtság. Ilyen melege lenne? Pedig csak most kezdünk igazán belelendülni a munkába. Szegénykémnek délután négy órára jártányi ereje sem marad. Ja, kérem, aki most tanul úszni!
Nem gyötröm tovább. Lelépek, mert alig két óra múlva jön a fiam.
Hazafelé menet rendszerint sokkal rövidebb az út.
Vajon mit csinál a fogadott lányom, Boros Melinda?
Nem, nem fogadtam lányommá! Tény, hogy atyai érzéseket táplálok iránta. Saját családom és Melindáé között számos közös és egymástól alapvetően eltérő vonásokat fedezek fel Ha belegondolok, Melinda és Marci fiam testvérek is lehetnének. Nem azok, csak sorstársak. Elvált szülők gyerekei, az ezzel járó nehézségekkel és előnyökkel együtt. Melinda az édesapja felügyelete alá került. Édesanyja a válás után feleségül megy egy nála tíz évvel fiatalabb férfihez, akinek egy év múlva kisfiút szül, s ettől kezdve nincs ideje az első szülött lányára, még akkor sem, amikor Melinda édesapja sztrókot kap és meghal. Kilátástalan helyzetbe kerül Melinda. Rászakadnak az anyagi gondok, a továbbtanulás, az egyedüllét. Szerencsére szárnyai alá veszi a keresztanyja. Bérbe adja a lakást, és biztatja a kislányt, hogy tanuljon gyorstalpalón egy szakmát. Melinda azonban összeszorított foggal keresi a megoldást, hogy betarthassa az édesapjának tett ígéretét és egyetemi diplomát szerezzen, még annak az árán is, ha magának kell előteremtenie a tanulmányaihoz szükséges költségeket. Mekkora tartása van ennek a kislánynak! Le a kalappal előtte! Faggatom a vőlegényéről, aki még egyetemista. Az ELTÉ-re jár. Mint Marci fiam.
- Tessék elképzelni, vett nekem repülőjegyet a barátom. A jövő hét végén négy napra hazamegyek.
Bezzeg a mi családunkban sokkal jobb a helyzet. Marci fiam kettesben él az édesanyjával. Ja, igen! Én is élek! Bár annyit dolgozom, mint egy barom! A főállásom mellett maszekolok, mert kell a pénz a Marci egyetemi tanulmányaira.
Belesétálok a legnagyobb csúcsforgalomba. Mindegy, kocsival sem könnyebb a közlekedés. Sodródom a tömeggel. Az első metróra nem férek fel. Visszamegyek a felszínre. Elszívok egy cigarettát, hátha közben oszlik a tömeg.
Ohó, majdnem elfelejtettem! Az Árkádban vennem kell süteményeket, mert igen édesszájú a kisfiam.
Marcikám, Marcikám! Mégis, mikor akarod befejezni az egyetemet? Megfogadtam, hogy akkor nősülök újra, ha már sínen lesz az életed. Feltéve, ha addig nem hagy el a barátnőm.
Mikor lesz már tavasz? Reggelente sötétben indulok útnak és este sötétben érek haza. Sötétben élem az életem! Egyre fáradtabbnak érzem magam. Kötelességem a fiam felnevelése. Vajon csak érte tartozom felelősséggel? Nem, ez nem igaz! Ott a barátnőm, akinek egyre hangosabban ketyeg a biológiai órája. Sőt, ha őszinte vagyok, márpedig legalább magamnak ne hazudjak, akkor legszívesebben holnap feleségül venném és még nem lenne késő közös gyereket vállalni, akit közösen felnevelhetnénk.
Végre itthon vagyok. Beteszem a hűtőszekrénybe a süteményeket, tusolok, utána pizzát rendelek, felbontok egy üveg vörösbort. Jöhet Marci! Csapunk egy férfi napot!
Csengetnek. Elhagyta Marci a kulcsát?
A szomszéd Ilonka néni jön, kezében egy letakart tállal.
- Jó estét, Mártonkám! Hoztam magának köszönetképpen egy kis csirkepaprikást galuskával. Tudom ám, hogy reggel maga takarította le a havat a járdámról!
Szabadkozom, hogy nem kellett volna, de a gyomrom megcáfol. Azonnal korogni kezd, nem csoda, hiszen reggel óta mindössze két kávét ittam.
Tejfeles csirkepaprikás apró galuskákkal! Ez kell nekem, nem a pizza! Késlekedés nélkül beteszem a mikróba.
- Szia öregfiú! Beengedsz, vagy itt bámuljuk egymást reggelig?
Mit mondjak? Nem erre számítottam. Csinos az asszony, mint mindig. Miért is váltunk el?
- Nem hívott fel Marci?
- Még kora reggel. Azt mondta, hogy este hatra jön vacsorára.
- Nem említette, hogy erre a vacsorára engem is meghívott?
- Azt elfelejtette.
- Sebaj! Képzeld el, azt kérte, hogy steak legyen a vacsora! Csak a salátát kell összeállítanom.
- Mi lett a kocsiddal?
- Elkérte Marci. Állítólag meglepetésben lesz részünk.
- Ezek után nem kétlem.
- Mi melegszik a mikróban? Csak nem tanultál meg főzni?
A fenébe! Elfeledkeztem a csirkepaprikásról!
Kopogtatnak a bejárati ajtón és széles vigyorral az arcán benyit Marci. Mögötte egy leány alakját vélem felfedezni.
- Szervusztok! Megérkeztünk! Engedjétek meg, hogy bemutassam a menyasszonyomat!
Mi történt? A fiam mögül előlép Boros Melinda. Legalább annyira meglepődik és zavarba jön, mint én magam. Nehéz estének nézek elébe!
Volt feleségem nem zavartatja magát. Odamegy Melindához, bemutatkoznak egymásnak, majd átöleli, mintha máris a menye lenne.
Halkan nyílik a bejárati ajtó. Váratlanul beállít a barátnőm. Atyaisten! Miért is adtam neki lakáskulcsot? Hisztisen reagál a családi idillre.
- Márton! Neked ez a mellékállásod? Azt mondtad, ma késő éjjel érsz haza!
Szédülök. Mintha lassan hullámozna a szemben lévő fal. Elgyengül lábam. Mielőtt elvesztem az eszméletem, még hallom a volt feleségem kiáltását:
- Gyorsan hívjátok a mentőket!