Spoiler
Írta: Veres Roland
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 443
Spoiler
Annát kirúgták, mert a popcorn kanál helyett kezével szedte a pattogatott kukoricát a zacskókba. Kirúgták, mert minden egyes szedés után egyesével szopkodta le ujjáról a sajtos és a sonkás ízesítőport, nyalta le az édes kukorica minden egyes színét. Kirúgták, mert egy nő férje nyálcsorgatva leste őt, miközben asszonyára hónapok óta egy kukoricaszemnyi időre sem tekintett rá már úgy, és a nő érezte, ez minden higiéniai határt átlép.
Spoiler-veszély.
A film kezdete előtt hallom, ahogy az épp nyíló mosdóajtónál megkérdezi kislánya a nőt:
– Anya, nem mosol kezet?
Annát kirúgták, így én álltam be helyette popcornt árulni. Eredetileg mozigépészként dolgozom itt évek óta. De nem bánom, hogy mielőtt nekilátok a valódi munkámnak ezt is ellátom. Egyébként sincs sok dolgom. Valami francia művészfilm következik. Nem egy popcorn mozi, és egyébként sem sokan vannak. Hiába van ebben is meztelenkedés, többen kíváncsiak Mel Gibson csupasz seggére. Na jó, talán arra már nem, de mondjuk Chris Evansére. Manapság már nem elég, ha jó egy segg. Ha nem egy hírességé, nem elég jó. És gondolhatod egy kisköltségvetésű művészfilmben hány világsztárt találsz.
Spoiler-veszély.
Egyet sem.
Úgyhogy nem fogy ki a frissen pattogatott kukorica a gépből. Most nincsenek disznók tyúkokkal párban, hogy mind megegyék.
Teleszedek egy ötliteres zacskót. Kiveszek egy kólát a hűtőből. Felmegyek a vetítőterembe.
A filmet már bekészítettem. Előtte az előzetesek. Lassan kezdhetünk. Kényelmesen elhelyezkedek a székemen. Lábamat az asztalra teszem. Nehogy valaki azt mondja, csak lógatom a lábam.
Az a hongkongi fickó jut eszembe, aki elspoilerezte a Bosszúállókat a mozira várakozóknak. Cserébe találkozott bosszúállókkal, akik megverték. Micsoda végjáték.
Pedig kutatások is bizonyítják, még élvezetesebb is lehet egy mű, ha tudod a végét.
Jobban odafigyelsz a részletekre. Észreveszel olyan összefüggéseket, amiket egyébként nem.
A szakértők azt mondják, ha egy könyv, egy film már nem élvezetes, hogyha tudod a végét, akkor rosszul van megírva. Nem lehet egy művet sem pusztán a csattanóra építeni. Az életedet se.
Spoiler-veszély.
A végén meghalsz.
Ha ezt már tudod, mégsem élvezed az utat, míg odáig eljutsz, akkor valamit szarul csinálsz.
Élvezettel kapok be egy kukoricaszemet. Elindítom az előzeteseket.
Holnap kimegyek a strandra. Megiszok néhány sört. Eszek egy jó hekket. Talán egy lángost is. Úszok néhányat.
Spoiler-veszély.
Ott fogom megpillantani azt a lányt a parton heverészve.
Rám fér már egy kis napfény. Valljuk be itt a vetítőteremben nem sok ér. Napsütést csak a kivetítőn láthatok. Fényt csak a vetítő villódzásában, ahogy keresztülszakítja a sötétséget.
Nem panaszkodom. Sokan tengerpartot csak az ismerőseik közösségi médiában megosztott képein látnak. Így lesz minden egyes nyaralás valódi közösségi élmény. Szinte érzed az arcodon a szellő simogatását, miközben felporszívózod a szobát. Hallod a pénz csörgését a Las Vegas-i nyerőautomatákból, miközben számolod hó végén az aprót a pénztárcádban.
Elindítom a filmet. Szeretem a munkámat. A mozi kicsit olyan, mint az élet, de talán igazságosabb. Itt is színészeket látsz, és legalább azt kapod, amire jegyet váltottál, bár itt sem mindig azt kapod, amit vártál.
A francia művészfilmben azt mondja az egyetemista lány a tanárának:
– Az életem egy üres pohár. Folyton piával kell megtöltenem, míg nem jön valami vagy valaki, aki a bort boldogságra cserélje.
Egy fa árnyékában fekszem egy pokrócon. Póló van rajtam. Mozigépész testem nem szokta a napsugarat. Úgy érzem, rajtam kívül mindenki aranybarna. Néhányan talán a napfénytől, és nem a szoláriumtól.
Jó végre kimozdulni a vetítőteremből. Ha egész életedet filmek között töltöd, néha hajlamos vagy elveszíteni a valóság táptalaját. Ezért szeretek a strandra járni.
Itt nem minden ember olyan, mint a Baywatchban. Vagy egy parton nyaraló tinitársaságban egy romantikus vígjátékban. Nem mindenki kigyúrt és jóképű, gazella testű és szexi. Itt pocakok és mellek lógnak. A hűtőláda mellett vízipisztolyok lapulnak, nem Coltok.
A vízben nincsenek cápák, csak felfújható unikornisok. Az a menedzser kinézetű fickó, aki órák óta telefonál, nem egy világmegmentő akciót vezet, csak a saját zsebét akarja megtömni.
Az a másik, aki bicskával bontja ki a májkrém konzervet, csak jól akarja magát érezni a hétvégén, nem egy halálos vírus kifejlesztője.
Spoiler-veszély.
Én sem fogom megváltani a világot, hiába vagyok a saját történetem főszereplője, ahogy te is a sajátodban. Más életrajzi filmjében csak statiszták vagyunk, legfeljebb mellékszereplők.
Csak boldog akarok lenni. De ki tudja, az út egy boldogabb világ felé az egyének boldogságán át vezet. A baj az, mindenkinek mást jelent a boldogság.
Egy olyan világban ahol harc dúl vallások, politikai nézetek, gyógyszercégek között talán kár is ezen agyalni.
Spoiler-veszély.
Nem is fogok.
Előveszem a Salinger novelláskötet, amit magammal hoztam. Az „Ilyenkor harap a banánhal” novellát olvasom. Tökéletesnek tűnik ehhez a naphoz.
Spoiler-veszély.
Á, nem vagyok geci. Nem lövöm le a végét. Olvasd el.
Olvasás után egy jéghideg sörrel a kezemben sétálni indulok a partra. Mindenfelé gyerekek szaladgálnak, játszanak és hisztiznek. Szülők üldögélnek, kártyáznak és hisztiznek.
Van még egy nagy különbség az élet és a mozi között. Az életet nem lehet elspoilerezni.
Persze lehetnek feltevéseink, várakozásaink, terveink, de sohasem tudhatjuk biztosra, valóban úgy alakulnak a dolgok. Az élet nem tarotjóslás. Póker játszma. Sok múlik a véletlenen, és általában az nyer, aki jobban blöfföl.
Spoiler-veszély.
Ha velem játszanál valaha, tudd, hogy szarul blöffölök, de pókerarcom van.
Már egészen messze sétálok az emberektől. A szél kellemesen zúg, a folyó megnyugtatóan hullámzik. Meghúzom a sörömet. Az jár a fejemben, ilyenkor harap a banánhal.
Nem messze tőlem néhány fickót pillantok meg. Az egyik a telefonjával kamerázik.
Közben nevetgélnek.
– Nagyon durva ez a csaj – mondja az egyik.
– Hogy fel van fújódva a melle – mondja a másik.
– Már ruha is alig van rajta – mondja a harmadik.
A napon át hunyorogva a csaj irányába nézek.
Megpillantom a lányt a parton heverészve.
Nagyot nyelek, ahelyett, hogy a nyálamat csorgatnám.
Spoiler-veszély.
A lány halott.
A fickók elé rohanok. Eléjük állok. A mozigépész most a kamera előtt.
– Mi a fenét csináltok?
– Menj már a képből.
A lányra pillantok. Valószínűleg a víz a partra sodorta. Teste már teljesen felpuffadt. A halak megrágták testét. A holttestre bámulok, aztán a zombikra, akik a húsából lakmároznak kamerájukkal. A vihogó, virtuális hiénákra.
A lányhoz rohanok, futás közben leveszem a pólómat. Nem érzem úgy magam, mintha a Baywatchban lennék. Ráterítem.
– Ne már haver – mondja az egyik fickó.
– Hívjátok a vízimentőket – mondom.
– Oké, oké – mondja, aki kamerázott. – A francba. Lemerült a telefonom.
Tehetetlen dühömben a földre rogyok. A parti homok karcolja a bőrömet. A lányra pillantok, aki halálával lett egy film főszereplője. A srácokra, akik majd a tévében fognak szerepelni, mikor elmesélik, hogyan találták meg a holttestet.
A nap süt. Suhog a szellő. Hömpölyög a folyó.
Felállok. Elindulok a fickók felé. Kezem ökölbe szorul. Ilyenkor harap a banánhal.
Spoiler-veszély.
Lehet, hogy kirúgnak a mozigépészek szakszervezetétől, mert szándékosan megrongáltam egy felvételt.