Sors
Írta: Pelesz Alexandra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 250
Sors
A sarokban ülve mozdulatlanul várom, hogy mozdulhassak. Csak a látószögembe eső tárgyakra tudok fókuszálni. Velem szemben egy ajtó, sajnos bezárva, előttem egy régi, poros szőnyeg hever a cseresznyeszínű parkettán. Az ajtó melletti fésülködőasztal némán sóhajtva várja, hogy valaki, egy hölgy, vagy csak egy kislány, még egyszer ebben az életben elé telepedjen és megszépüljön mellette. Talán eljön még a pillanat, talán már soha. Nem tudhatom.
A szomszéd szobából zeneszót hallok, a ritmus, a dallam, mind arra szólít: táncoljak! Szeretnék felpattanni, pörögni-forogni, karjaimat az ég felé tartva libbenni a nótaszóra. Szeretnék csárdást járni, egyik lábamról a másikra ugrálva keresztülszelni a szobát. Énekelni!
Mozdulatlanul hallgatom a zenét.
Az előttem heverő szőnyeg mintáit követem a tekintetemmel. A vöröses alapon sötétbarna, kanyargós minta indul, először jobbra kanyarodik, aztán balra, majd újra vissza. Végigkísérem az útján. Csukott szemmel is képes lennék rá, annyiszor csodáltam már órákon át.
Nevetést hallok. Hangos gyermekkacajt, sikongatást, tapsot! Szeretnék felkelni, átsétálni én is a szomszéd szobába, hogy együtt játszhassak velük. Kergetőzni, körjátékot játszani, vagy egyszerűen csak örülni az életnek! Nem tehetem. Nem tudom megtenni. Csak ülök mozdulatlan, várva, hogy mozdulhassak, közben megszámlálom a szőnyeg rojtjait. Bár tudom, mennyi van belőlük, hisz’ minden nap megszámolom őket.
Pihenek kicsit.
Kizárom a külvilágot, a hangokat, a fésülködőasztal szomorú sóhajait, a vidám sikongatásokat. Magamba fordulok inkább. Némán figyelem belsőm sivárságát.
Rándul a karom, mozdul a lábam, felpattanok, indulok az ajtó felé, ami most nyitva áll előttem. Keresztülszaladok a szőnyegen, de nem követhetem a mintákat, csak nyílegyenesen vágok át rajta, elfutok az asztal mellett, pedig legszívesebben odaülnék mellé, hogy boldoggá tegyem. Megfésülködnék. De nem tehetem, csak szaladok át, a másik szobába, ahol szól a zene, ahol Lotti vidáman ugrabugrál az ágy tetején.
Táncolnék, de csak sétálgatok körbe-körbe, néha hajbókolok egyet, vagy magasra felugrok a levegőbe. A fejem lóg, azt nem emelhetem fel soha. Csak lefelé nézhetek és egyenesen előre.
Azt kívánom, bár egyszer, csak egyetlenegyszer felfelé is tekinthetnék! Annyira szeretném látni, mi van odafent! Mi az az erő, ami rángat, ami irányít, mi az, aminek nem tudok ellenállni. Tudni, szeretném, ki irányítja a sorsom, kitől függ: mit érhetek el és mit nem!
Egyszer csak mozdul a fejem. Lassan, egészen lassan, milliméterről milliméterre haladva billen hátra. Hát valóra válik, amire vágytam!
Tekintetem végigsiklik a falon, az ott lógó, bazsarózsát ábrázoló festményen, a mennyezeten, aztán már függőlegesen nézek felfelé.
Öt darab zsinór fut egyenesen fel, egészen magasra, pontosan a fejem felett pedig egy kereszt alakú fa pihen Lili tenyerében.
– Most ugráljon! – hallom meg Lotti hangját.
Lili mozgatni kezdi a keresztet, én pedig kezem-lábam rázva ugrabugrálok, pedig nem is szeretnék.
– Most csücsüljön! – kiált Lotti.
Hangosan csattanva rogyok a parkettára.
A fejem újra lefelé lóg, nem látom többé a zsinórokat, amik összekötnek az éggel.
Talán soha többé nem is fogom. De legalább már tudom, mi az, ami felettem áll. Mi az, amitől függ az életem.
– Gyerekek, vacsora! – hallok meg egy női hangot valahonnan a távolból. Elernyed a kezem, lábam, erőtlenül zuhanok a földre.
Mozdulatlanul fekszem, magamba fordulok.
Figyelem belsőm sivárságát, közben türelmesen várom, mit hoz még a sors. Beleszólásom úgysincs.
A szomszéd szobából zeneszót hallok, a ritmus, a dallam, mind arra szólít: táncoljak! Szeretnék felpattanni, pörögni-forogni, karjaimat az ég felé tartva libbenni a nótaszóra. Szeretnék csárdást járni, egyik lábamról a másikra ugrálva keresztülszelni a szobát. Énekelni!
Mozdulatlanul hallgatom a zenét.
Az előttem heverő szőnyeg mintáit követem a tekintetemmel. A vöröses alapon sötétbarna, kanyargós minta indul, először jobbra kanyarodik, aztán balra, majd újra vissza. Végigkísérem az útján. Csukott szemmel is képes lennék rá, annyiszor csodáltam már órákon át.
Nevetést hallok. Hangos gyermekkacajt, sikongatást, tapsot! Szeretnék felkelni, átsétálni én is a szomszéd szobába, hogy együtt játszhassak velük. Kergetőzni, körjátékot játszani, vagy egyszerűen csak örülni az életnek! Nem tehetem. Nem tudom megtenni. Csak ülök mozdulatlan, várva, hogy mozdulhassak, közben megszámlálom a szőnyeg rojtjait. Bár tudom, mennyi van belőlük, hisz’ minden nap megszámolom őket.
Pihenek kicsit.
Kizárom a külvilágot, a hangokat, a fésülködőasztal szomorú sóhajait, a vidám sikongatásokat. Magamba fordulok inkább. Némán figyelem belsőm sivárságát.
Rándul a karom, mozdul a lábam, felpattanok, indulok az ajtó felé, ami most nyitva áll előttem. Keresztülszaladok a szőnyegen, de nem követhetem a mintákat, csak nyílegyenesen vágok át rajta, elfutok az asztal mellett, pedig legszívesebben odaülnék mellé, hogy boldoggá tegyem. Megfésülködnék. De nem tehetem, csak szaladok át, a másik szobába, ahol szól a zene, ahol Lotti vidáman ugrabugrál az ágy tetején.
Táncolnék, de csak sétálgatok körbe-körbe, néha hajbókolok egyet, vagy magasra felugrok a levegőbe. A fejem lóg, azt nem emelhetem fel soha. Csak lefelé nézhetek és egyenesen előre.
Azt kívánom, bár egyszer, csak egyetlenegyszer felfelé is tekinthetnék! Annyira szeretném látni, mi van odafent! Mi az az erő, ami rángat, ami irányít, mi az, aminek nem tudok ellenállni. Tudni, szeretném, ki irányítja a sorsom, kitől függ: mit érhetek el és mit nem!
Egyszer csak mozdul a fejem. Lassan, egészen lassan, milliméterről milliméterre haladva billen hátra. Hát valóra válik, amire vágytam!
Tekintetem végigsiklik a falon, az ott lógó, bazsarózsát ábrázoló festményen, a mennyezeten, aztán már függőlegesen nézek felfelé.
Öt darab zsinór fut egyenesen fel, egészen magasra, pontosan a fejem felett pedig egy kereszt alakú fa pihen Lili tenyerében.
– Most ugráljon! – hallom meg Lotti hangját.
Lili mozgatni kezdi a keresztet, én pedig kezem-lábam rázva ugrabugrálok, pedig nem is szeretnék.
– Most csücsüljön! – kiált Lotti.
Hangosan csattanva rogyok a parkettára.
A fejem újra lefelé lóg, nem látom többé a zsinórokat, amik összekötnek az éggel.
Talán soha többé nem is fogom. De legalább már tudom, mi az, ami felettem áll. Mi az, amitől függ az életem.
– Gyerekek, vacsora! – hallok meg egy női hangot valahonnan a távolból. Elernyed a kezem, lábam, erőtlenül zuhanok a földre.
Mozdulatlanul fekszem, magamba fordulok.
Figyelem belsőm sivárságát, közben türelmesen várom, mit hoz még a sors. Beleszólásom úgysincs.