Soha többé

Soha többé

Léna szórakozottan pakolta ki táskája tartalmát a lépcsőre. Remélte, a lakáskulcs csak becsúszott a szakadt bélés alá. Egy szétesett golyóstollon és egy beszáradt szempillafestéken kívül nem talált semmit. Nagyot sóhajtott.
– Megint mehetek vissza.
A könyvtár tizenöt éve költözött új épületbe. A dupla bejárati ajtó mögött a radiátorokból felszálló meleg levegő porszemeket és könyvillatott lebegtetett. A folyosókon csak a jelzőfények világítottak. Léna az archívum felé indult. A gyermekrészleg felől nyüszítést és egy férfihangot hallott. Hideg verítékpatak folyt végig a gerincén. Felkapcsolta a terem teljes világítását. Elindította a live-ot, ahogy azt egy barátnőjétől tanulta.
– Halló, van itt valaki?
A zajok azonnal abbamaradtak. Léna ujjai izzadtan tapadtak a készülékre.
– Hahó, hívom a rendőrséget …, és bemegyek.
Csend. Csak a saját ziháló légzése zakatolt a fülében. Az ajtó kivágódott. A mobil a földön csattant. A sötét teremből a gyakornok lány rohant ki. Kigombolt blúzát összefogta a melle előtt. A harisnyája több helyen elszakadt. Feldúlt arcán hatalmas könnycseppek folytak. Nem nézett Lénára. Magassarkú csizmájának kopogása visszhangzott a kihalt folyosón.
Léna gyomra görcsbe rándult. Mellkasát egy régi nyáreste emléke szorította össze. Érezte a lány fájdalmát és kétségbeesését. Egy perccel később Dénes jelent meg az ajtóban. Vörös halántékán kidagadtak az erek. Dühös mozdulattal túrt bele korát meghazudtolóan dús hajába. Másik kezével a sliccét próbálta felrángatni. Egy pillanatra Léna fölé tornyosult.
– Ha eljár a pofád…, ha csak egyetlen szót is szólsz…, mindenki megtudja, hogy egy ótvar ribanc vagy! – üvöltötte a nő arcába haragtól eltorzult hangon.

Érezte szájában a citromfű ízét. A szíve még mindig hevesen kalimpált. Főzött még egy teát. Kezét és lelkét a kopott bögrén melengetve álldogált az íróasztal mellett. Szemével végigsimogatta a könyvek gerincét. A történetek mindig segítettek maga mögött hagyni a valóságot. A több száz kötet közül végül egy töredezett bőrkötéses füzetet emelt le. A megsárgult lapokról fiatalkori énjének rezdülései néztek vele szembe. És ott volt benne a tizennyolc évvel ezelőtt íródott levél. Egyszer titokban bevitte a könyvtárba és laminálta. Bár kívülről tudta minden keserű szavát, nem akarta, hogy ez az utolsó emlék az enyészeté legyen.
“... nem vehetlek el … nem a szívem mondja, mert az örökre a tiéd … már távol vagy tőlem … nem ölelsz, nem csókolsz, elhúzódsz … azt hittem, én tettem valamit … tudom, hogy nem … amit nem mondasz el, az áll kettőnk közé … lassan fog széttépni minket …nem a tudásért akartam tudni … hanem, hogy segíthessek … de te nem engeded … “
A levél halk koppanással ért földet. Léna félrerántotta a függönyt, és feltépte az ablakot. Zihálva próbálta megtölteni tüdejét a csípős novemberi levegővel. Minden izma megfeszült. Körmei szinte belemélyedtek az ablakpárkányba. Az elhallgatás gondosan felépített bástyái megrepedtek. A múlt kísértő szellemei lesből támadtak. Először a teste emlékezett.
A hátában érezte a kartotékozó asztalán maradt tűzőgépet. A fejbőre égett, ahogy Dénes a haját cibálta. A szája kiszáradt a sikoltozástól.
– Hallgass már! Fogd be! Hallgass, te ribanc! – üvöltötte a férfi.
Majd párszor úgy pofon vágta, hogy felrepedt a bőr az arcán. Léna megadta magát. Már csak a szeme könyörgött kegyelemért. Nem tudta, meddig tartott. Fájdalom és szégyen tombolt a testében. A végén a férfi felhúzta a sliccét. És megfenyegette. Léna a földre rogyott. Öklendezni kezdett. Addig hányt, amíg már csak az epe jött belőle.

Az emlékek vihara még a csontjaiból is kisöpörte az erőt. A szemüvege lencséjére száradt könnycseppek és ujjlenyomatfoltok ködén keresztül a földön heverő levélre tévedt a tekintete. Összegömbölyödött a kanapén, és magára húzta a kibolyhosodott takarót. Álomba sírta magát.
Éjfél körül ébredt. A szomszéd lakásból egy kisgyerek nyöszörgése hallatszott. Léna reszketett. Az ablak nyitva maradt, és a nyirkos levegő teljesen kihűtötte a lakást. Lassan hömpölyögtek a gondolatai. Élete szerelme elhagyta. Mert nem volt képes neki elmondani, mi történt. A szégyen lakatot tett a szájára. És elhajította a kulcsot jó messzire. Azóta sem volt senkije. Dénes pedig a 90-es évekre jellemző karriert futott be. Elvette a konzervgyár tulajdonosának a lányát. Volt három gyereke. A polgármester legjobb barátja lett. Majd a könyvtár és a művelődési ház igazgatója. Bármit megtehetett. Léna tudta, hogy voltak mások is. És lesznek is. Tennie kellett valamit.

Hosszú ideje az első fehér január volt. Minden nap gyalog ment munkába. A hóillatú, hideg levegő és lépései egyenletes ritmusa valamelyest enyhítettek állandósult zaklatottságán. Igazán az archívumban szeretett dolgozni. Ott elkerülhette az embereket. A novemberi este óta a főnöke mindig a kölcsönzőrészlegbe osztotta be.
Léna tudta, hogy Dénes még nem kapta meg a gyakornok lányt. Különben nem zaklatta volna tovább. Hányszor csattant fel a mondat, amit talán még az olvasóteremben is lehetett hallani.
– Csillagom! Hozz egy kávét! De próbáld rendesen megcsinálni!
Következetesen így szólította. Vagy mert nem is tudta a nevét, vagy mert túl pökhendi volt. Naponta többször berendelte magához az irodába. A lány mindig vörös arccal távozott. Néha félő volt, hogy a térdei összerogynak alatta. Amikor azt hitte, senki nem látja, Dénes mindig belemart a fenekébe, vagy megfogdosta a mellét. Egyszer pedig azt a feladatot adta neki, hogy törölgesse le imádott kagylógyűjteményének minden egyes darabját. És a lány csendesen tűrt.
Léna jól ismerte a játékszabályokat. Tudta, miért nem tesz semmit a lány. Látta azt is, hogy a kollégái is elfordítják a tekintetüket. Minden alkalommal összepréselt fogakkal hajtotta le a fejét, és feljebb tolta az orrán maszatos szemüvegét. Egyre nőtt benne a feszültség. A sajátja és a lányé. És ki tudja, még hány szerencsétlen nőé. Közben rettegett. A szégyentől és a megaláztatástól való félelemtől. Meg attól, hogy ha elveszíti a munkáját, nem lesz miből fenntartania a kis lakást és önmagát. Nem lesz hová mennie. És soha többé nem látja az imádott könyveit.
Döbbenten olvasta a következő heti beosztást. Két napot is az archívumban tölthet. Előre örült a régi könyvek illatának, a katalógusrendszer kikezdhetetlen logikájának. És, hogy legfeljebb a munkájukba feledkező kutatókkal találkozik aznap.
Délben felment a teakonyhába megmelegíteni a tegnapról maradt paprikás krumplit. A lány a mosogatóra támaszkodott. Vállai, ha lehet, még előbbre estek, mint az utóbbi hónapokban. Hosszú haja fésületlenül lógott az arcába. Nem vette észre, hogy már nincs egyedül.
Léna odalépett hozzá, és átölelte a vállát. A lány riadtan lépett hátra.
– Megtette. Veled is – suttogta Léna rekedt hangon.
A lány Léna felé nézett. Nem rá, inkább valahová mögé. A szeme alatt lilás duzzanatok. A szempillái összeragadtak a könnyektől. A tekintete üres volt, akár egy zárt ablak, ami mögött évszázadok óta elfojtott kiáltások rejtőznek. Egy szót sem szólt, csak elindult kifelé. Olyan lassan, mintha minden lépéssel azt kockáztatná, hogy darabjaira hullik. A kávésbögréje ott maradt a kockás terítős asztalon.
– Várj, a kávéd! – szólt utána Léna.
A lány kezébe nyomta a piros, Pannon GSM logóval feliratozott bögrét. Az ujjait szelíden
ráhajtogatta a bögre fülére.
– Beszélgessünk!
– Hagyj békén! – suttogta a lány.

Belépett a kávéháznak titulált helyre. Érkezését az ajtó szomorú nyikorgása tudatta mindenkivel. A levegőben áporodott füst és kávéillat ült. Az asztalokon csipketerítők, hamutartók félig elnyomott csikkekkel és szétszóródott kristálycukor. Egy balatoni naplemente és egy régi Coca-Cola reklám törte meg a barna lambéria egyhangúságát. A rádióban Cipő énekelte, hogy “Neked könnyű lehet, de azért nekem se rossz.” Egy terebélyes hölgy a pultnál éppen puncsszeletet csomagoltatott el.
Léna remegő kézzel akasztotta fel kabátját a piros műbőr sarokgarnitúra fölé. Két perc múlva belépett a nő is. Huszonöt körül lehetett. Megállt az ajtóban. Léna odaintegetett neki, mire ő ruganyos léptekkel és széles mosollyal indult az asztalhoz. Léna tudta, hogy jól választott. A nő diplomáján még alig száradt meg a tinta. Még nem volt mit veszítenie. És egy nagy sztori elindította volna a karrierjét.
A kölcsönös bemutatkozás után a nő maga mellé dobta bőrdzsekijét, és rögtön a tárgyra tért. Ezernyi kérdést tett fel. Léna eleinte tőszavakban válaszolt. Kitartóan bámulta belülről a maszatfoltokat a szemüvegén. Rendelt egy Rigó Jancsit. Aztán még egyet. Végül egy krémest is. Kezében remegett a süteményes villa. Sűrűn kortyolgatott a szódavízből, remélve, hogy így elűzheti a rekedtséget. Beszélt a lányról is.
– Ha most hallgatok, ő is elnémul egy életre. Ugye, érti?
A pultos harmadszor kiabálta, hogy “záróra”. Az újságírónő kifizette a számlát, amit Léna csak vonakodva fogadott el.
A narancssárga színű, nyirkos márciusi estében toporogtak a kávéház előtt.
– Én hiszek magának, de ez így csak rágalmazás. A gyakornoknak is beszélnie kell. Az már jó lehet valamire.
– Nem fog. Nekem is tizennyolc év kellett hozzá. Még most is rettegek. Ha nem tudnám, mit kellett átélnie… Neki és talán másoknak is, csak mert én ennyi ideig hallgattam…, most sem tettem volna meg.
– Értem. De így csak annyit érünk el, hogy maga is és én is utcára kerülünk.
Léna a cipője orrát bámulta.
– Tudom, hogy vannak mások is. Akik bátrabbak.
Június tizedikén reggel Lénát egy cetli várta az asztalán. “Azonnal gyere az irodámba!!!”
– Csukd be az ajtót! – sziszegte Dénes a fogai között. Az arca nem is vörös, inkább lila volt. Halántékán az erek szaporán lüktettek. Asztalán a szétgurult tollak és a kiömlött kávé között ott hevert a Helyi Hírmondó aznapi száma.
– Megmondtam, mi lesz. Azt hiszed, megúszod? Ki vagy rúgva! És ez még csak a kezdet.
Léna levette és határozott mozdulattal megtörölte a szemüvegét. Kihúzta magát, és Dénes szemébe nézett.
– Már nem bánthatsz. Én már meghaltam miattad. Nem hagyom, hogy másokkal is ez történjen.
Kifelé menet végigsöpört kezével a polcon. A világ legdrágább strandjain gyűjtött kagylók apró meteoritokként zuhantak le és törtek apró darabokra.