Sodrásban
Írta: Szabadkainé Ágoston Eszter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 590
Sodrásban
Mielőtt kinyitotta volna a szemét, már megcsapta orrát a frissen pörkölt kávé illata. Joli mindig korán kelt, kivasalta az aznapi fehérneműket, mindhármuknak kikészítette a ruhát, aztán nekifogott a reggelinek. Ragaszkodott hozzá, hogy együtt reggelizzenek.
Habos kakaó...! Bandika imádta. Mikor az anyja kitöltötte neki, boldogan szorította apró ujjait piros pöttyös bögréjére. Napi rituálé volt ez nála. Először beleszimatolt, majd óvatosan beledugta a nyelvét a meleg habba. Ilyenkor általában az orra is habos lett, amitől olyan kacagó rohamot kapott, hogy majd leesett a székéről. Ők szívrepesve, boldogan nézték, miközben két karjuk óvón nyúlt felé...
Kinyújtózott a vékony takaró alatt, majd kinyitotta a szemét. Vízfoltos plafon, málló vakolat. A félhomályban csak lassan eszmélt. Oldalra nézett. A mellette lévő ágyon valaki ismeretlen feküdt, mint ahogy ismeretlen volt a szálló hatágyas szobájában mindenki. Akkor hát megint csak álmodott.
Kikászálódott a keskeny ágyból, és kiment a mosdóba. Szájában még érezte a tegnapi „koccintós” savanyú ízét. Odaállt a mosdóhoz, megmosta az arcát, majd lassan felemelte a fejét, és belenézett a mosdó felett lévő tükörbe. Borostás arc, korán őszülő halánték. Csak a szeme...
Bandika az ő szemeit örökölte. A két keskeny, csillogó fekete szemrés a kisfiú tündöklő, mindig mosolygó arcában egyszerűen gyönyörű volt. Mindenki csodálta. És ő milyen büszke volt rá!
Aztán a hirtelen jött, kegyetlen betegség csak emésztette, rágta ezt a bájos arcot, amiből a végén nem maradt más, csak a mélységes mély, riadt szempár. És ők tehetetlenül nézték.
Jolival mindketten vele haltak. Hónapokig csak ténferegtek a nagy, üres lakásban. Bandika szobáját, utoljára szeretgetett játékait messze elkerülték. Aztán egy idő múlva már egymást is. Néma reggelik, csendben elköltött vacsorák. Joli a munkájába menekült, ő az italba. Ha ivott kevésbé fájt, ha többet ivott még kevésbé, így hát ivott. Egyre többet.
Előbb Jolit veszítette el, majd a munkáját. Mert ki akarna alkalmazni egy mindig másnapos, magába fordult, megkeseredett mérnököt? Végül elvesztette a lakását is. Elsodródott és feladta. Nem volt már minek, nem volt már kiért.
Csak nézett a tükörbe és valahonnan, a lelke legmélyéről Bandika ragyogó szemei néztek vissza rá. Évek teltek el azóta és mégis milyen rettenetesen hiányzik.
A mozgás zajára a szálló ajtaja mellől nyíló fülkében a portás felnézett a reggeli újságból. A tekintete nem volt ellenséges mint a többieké máshol, inkább csak közömbös. Megkérdezi:
- Kérem! - szólította meg csendesen - Nem tudja melyik villamos megy innen a Kerepesi temetőbe?