Shock art

Írta: Nagy Gábor


Közzétéve 2 éve

Megtekintések száma: 806



Shock art (Hidegrázás)

A galéria igazgatója a homlokát törölgette. Kegyetlenül izzadt, pedig irodája hideg volt, mint a jégverem a fűtőtest hibája miatt. A furcsa tünetet a hétvégén kapott képkatalógus nézegetése okozta. Egy lelkes, fiatal festőművésztől érkezett, aki galériát keresett képei számára.  Kács úr vett egy nagyon mély levegőt. Vakon tapogatózott az album után, hogy minél később kelljen újra belenéznie, bár tudta, hogy ezt úgysem halogathatja sokáig. Az alkotó éppen idetartott az előre a megbeszélt találkozóra, mert Kács úr volt annyira udvarias és hülye, hogy időpontot adott neki ahelyett, hogy elhajtotta volna.

Keze végül elérte azt, és újra szembesülnie kellett a szörnyű látvánnyal. „Erdei csendélet az erdőtűz árnyékában”. „Halászat aszály idején”. „Pancsolás az olajos patakban”. „Játék a szemétdombon”. „ Letarolt ősfák”. Egymást követték a gyomrot és idegeket felkavaró képek. Kács úr ezeket egyszerűen nem akaszthatta ki galériája falára bármennyire is sajnálta a kivágott erdőket. Az illusztris, magas körökben mozgó látogatóit nem riogathatta ilyen szörnyűségekkel. Amikor annak idején Kács urat egy a kormánynak dolgozó ember kirántotta a Márványosi piac mocskából - ahol olcsó, giccses mázolmányokat és antikra hajazó tárgyakat árult –, és ebbe a kiváltságos pozícióba emelte, szigorúan meghagyta, hogy ezentúl a vezér által diktált kulturális irányvonalat kell követnie
és képviselnie. A fiatal festő képei egyszerűen nem fértek bele ebbe a keretbe. Kács felkészült az elkerülhetetlen találkozóra. A fickó sajnos nemcsak albumokat küldött a festményeiről, hanem fényképeket és videókat saját magáról. Úgy nézett ki, akár egy elmeápolt, aki szabad idejében horrorfilmekben statisztál.

Hangosan kopogtattak az ajtón, mire az igazgató ugrott egyet ijedtében. – Szabad! – mondta azt olyan hangon, mint aki éppen halni készül. Az ajtó
kinyílt és a titkárnő helyett az egyik biztonsági őr lépett be.
- Tiszteletem Kács úr! A portán várakozik egy fura fazon és azt mondja, hogy önhöz jött.
- Á, igen a féltízes ügyfelem. Engedje csak fel!
- Ahogy akarja! - válaszolta a biztonsági őr „te tudod” árnyalattal a hangjában, azzal távozott.

A folyosóról súlyos léptek zaja hallatszott, végül újra kinyílt az ajtó. Egy hórihorgas, fiatal férfi lépett be fekete szövetkabátban, fekete kalappal kezében, hófehérre festett arccal, amit csak a fekete kontaktlencsék törtek meg. A látványt kefeszerű, vörös haja koronázta meg.

Az igazgató felállt, arcára erőszakolt egy udvarias mosolyt és kezet nyújtott. A művész keze jéghideg volt.
- Jó napot Márosi úr! – mondta az igazgató kimérten és próbált nem elájulni.
- Jó napot Kácsi úr! Mondhatom, eléggé randa idő van odakint.
- Ja, igen az. Ráadásul idebent sem működik a fűtés. Nyugodtan hagyja csak magán a kabátot, ha úgy gondolja.
- Ó, én nem vagyok annyira fázós típus – mondta, s vetkőzni kezdett mielőtt leült. Kács úr borzongva várta, hogy mit fog majd látni alatta, és sejtése nem is volt alaptalan. Márosi úr zakója igazi extrém ritkaság volt. Mintha több fajta - eltérő mintájú és színű - autókárpitból lett volna összevarrva, tele cippzáros zsebekkel.
- Jó mi? – kérdezte a művész cápavigyorral az arcán. - A kedvesem ruhatervező, bár eddig még nem sikerült befutnia.
- Sajnálatos! – nyögte Kács. - Nos, akkor vágjunk is bele! - Kács úr összeszedte minden erejét, hogy könyörtelen legyen, de partnere szóhoz sem engedte jutni.
Az arcára van írva, hogy a festményeim valósággal a földbe döngölték önt. A könyörtelen realizmussal, ahogy az ember természetre gyakorolt hatását a vászonra vetem, és az egészet a képébe tolom, megdöbbentve és kiforgatva ezzel önt egysíkú világából, szembeállítva a valóval … – Márosi úr folytatta monológját, miközben felemelkedett és látványos pózokba vágta magát, majd Kács úr fölébe magasodott és onnan nézett le rá. Az igazgató is felállt, s ujját a másik mellkasának szegezte.
- Fiatalember, maga megcsúfolta a festészetet! Ha kiállítanám a festményeit, akkor ezzel felforgatnám a látogatók gyomrát, feleslegesen felizgatnám őket, eltérítve gondolataikat az országunkat érintő valós problémákról. – És Kácsból ezután folyamatosan ömlött a giccses ál- művészettudományos maszlag és halandzsa.
- Ugye nincs harag? – kérdezte mondandója végén a fiatal festőt, aki visszaroskadt a helyére.
- Természetesen nincsen! Az ön végtelen hozzáértése felnyitotta a szemem. – Azzal felállt, vette kalapját és kabátját. – Ezentúl minden héten, ugyanezen a napon, ugyanebben az órában vissza fogok térni önhöz, hogy láthassa fejlődésemet. Tudom, hogy egyszer le fogom nyűgözni magát.
Márosi úr meghajolt és távozott faképnél hagyva a döbbent igazgatót, aki csüggedten hanyatlott le foteljébe. Jövő héten minden fontos ember itt lesz az elitből a kiállításon. Ha ez a bolond is feltűnik, akkor neki és karrierjének vége lesz, mint a botnak. Kács úrnak szakszerű segítség kellett. Kiborogatta fiókjait, hogy megtalálja azt a bizonyos névjegyet.
Loki Ernőt a neves kormányközeli kerítőt a legszebb álmából verték fel. Ugyan már csaknem dél volt - de mivel nem volt munkaideje, s számláján több, mint elegendő pénz volt megélhetéséhez -, igen csak rossz néven vette, hogy a megérdemelt pihenését zavarják.
Valami Kács úr rikácsolt a telefonba, hogy valami bolond zaklatja őt a festményeivel. Ernő épp ki akarta nyomni a telefont, amikor a „baglyas” név megütötte a fülét. Átsétált a hálóból az irodájába és az egyik irattartóban meg is találta, amit keresett. Most már emlékezett a furcsa nevű BAGLYAS galériára, s arra, hogy a galéria vezetőjére egy kollégája talált rá egy rossz hírű piacon és igazgatói pozícióra emelte. A galéria egy valóságos pénz-mágnes volt, havonta nyerte a sikeres pályázatokat, aminek végösszege mindig más zsebében vagy érdekeltségében kötött ki. Lehet, hogy mégis vetnie kellene egy pillantást az egész ügyre.
- Kács úr! Fejezze be a pánikolást, és küldje át nekem az illető összes anyagát! Majd meglátom, mit tehetek. – Meg sem várta, amíg a másik kihálálkodja magát, bontotta a vonalat és várt. Amint a fájlokat megkapta, átnézte a fiatal festő eddigi munkáit, és már pontosan látta, hogy hol a probléma.
Márosi urat még a megbeszélt idő előtt visszahívták. Gyorsan összeszedte három legújabb alkotását és rohant a galériába. Azonban az alacsony Kács úr helyett egy nála csak kicsivel idősebb fiatalember várta.
- Üdvözlöm önt Márosi úr! Az én nevem Loki Ernő. Kács úrnak most más dolga van, így hát én helyettesítem őt.
- Akkor ön is biztosan járatos lehet a művészetekben!?
- Inkább a tehetségek gyűjtésében. - Márosi arca felragyogott, mint a felhők mögül előbújó nap és a három új műve egyikéhez nyúlt, hogy megmutassa azt. De Loki lehűtötte a kedélyét.
- Kedves Márosi Úr! Sajnálom, de a képei nem kompatibilisek a mi galériánkkal. – mondta határozottan. Márosi arca gyászba fordult.
- Miért, mi velük a probléma?
- Nézze, nem azt mondom, hogy rosszak lennének, de az üzenetük nem tartalmaz aktualitást sem a célközönség sem az egyszerű szavazók számára.
- De a környezetszennyezés…
- Igen-igen, de tudja, Parlagi Gyuri bácsit jobban aggasztja a kerítésen átmászó vadember problémája, mint az olvadó gleccsereké.
- Akkor lehet, hogy a rokonának egy jól megépített kerítés, vagy néhány kutya jó szolgálatot tenne, bár nem értem, hogy jön ez ide? – Loki úr megdörgölte az arcát. Már megint belefutott egy észkombájnba. Ernő végül újra meg újra nekifutott, míg a másik meg nem értette a lényeget, és azt, hogy mit is várnak tőle, de amint ez megtörtént Márosi úr karba tett kézzel kijelentette, hogy neki elvei vannak és nem ért egyet a kormány politikájával. Loki, aki ezúttal is alaposan utánanézett aktuális alanya dolgainak emlékeztette beszélgetőpartnerét több tízmilliós tartozására, s látványosan felmutatta telefonját, ujját a hívásgombon tartva, jelezve: „csak egy hívás és nincs már tartozás”. Márosi úr egy darabig gondolkodott, és elveit kitoloncolta a kerítésen túlra.
És eljött a kiállítás napja. Tényleg ott volt mindenki, aki a rendszerben számított. Gazdagok, kormánytagok, rokonok. Márosi úr igazán elegánsan festett új öltönyében. Kács és Loki közösen és nagy nehézségek árán kupálták ki, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy divatkatasztrófa. Büszkén mutogatta megreformált képeit a látogatóknak, így „Az özönlő hordák a kerítés túl oldalán”, vagy egy másik festményén a gyerekek előtt magát produkáló bohóc „Nő vagy férfi netán?” címmel zajos sikert aratott. Néhány kormányközeli médiavarázsló már azon tanakodott, hogy hogyan használják fel ezt az egészet a választási kampányban, s hogyan járják majd végig a kis falvakat a kiállítással a vezér szavainak nyomatékot adva. Loki egy pezsgőért nyúlt, amikor is meghallotta Kács úr hangos agóniáját
egy kisebb teremből. Ernő odasietett és meglátta az igazgatót, amint az egyik kép előtt térdel, s hangosan óbégat. Loki úr félve pillantott fel a képre, ami egy tengeren ringatózó jachtot ábrázolt „Erre úszik a nép pénze” címmel. Egy másik képen, tetőn menekülő meztelen férfialak volt látható, s „A képviselő úr görbe éjszakája” címet kapta. Ernő kicsörtetett a teremből, majd grabancon ragadta a hűtlen piktort és kirángatta a mosdóba.
- Nem is tudtam, hogy ennyire kapós vagyok! – mondta az a ruháját igazgatva.
- Maga nem kapós, maga halott! Kifizettük a tartozását, teret engedtünk magának és így hálálja meg?
- Nézze Loki úr! Én annyira hálás vagyok magának, hogy még az elveimen is könnyítettem a kedvéért. De nem csak egy oldala van ám az érmének! Egy hozzám hasonló művésznek mindig napra késznek kell lennie. Ma ez a téma, holnap valami más, és lehet, hogy a rákövetkező napon ön ihlet meg engem „A szolga megtette, a szolga mehet”… –
Loki Ernő életében először érzett késztetést arra, hogy puszta kézzel öljön.
Ebben a pillanatban a mosdó ajtaján Kács úr dugta be a fejét, arca fehérebb volt, mint a csempe a falon.
- A belügyi… a belügyi, itt van a… - hebegte, mire Loki elviharzott mellette. Bekövetkezett a legrosszabb. Felettese addigra ott állt a különteremben, és azokat a képeket nézte tűnődve.
- Uram! Én szörnyem sajnálom! A dolgok kicsúsztak a kezemből! – kullogott oda Loki görnyedt háttal, imára kulcsolt kezekkel.
- Nem számít! Ezek a fiúk már úgyis kiestek a pikszisből. Veszni hagyjuk őket, hogy egy kicsit javítsunk a renoménkon a választás előtt – mondta higgadtan.
- De mi van, ha a vendégeink ezt meglátják?
- Őket jobban érdekli a pénz, mint bukott társaik - legyintett. - Lehet, hogy még tetszene is nekik. Mindenesetre vitesse át ezeket a mázolmányokat az aulába, csináljon belőlük ingyenes tárlatot, és tegye oda Márosi urat bohócnak! Vessük egy kis morzsát a másik oldalnak is!
Amíg örömködnek, addig sem néznek a paravánok mögé…