Sárának
Írta: Jóna Dávid
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 218
Sárának
ódzkodsz a verstől,
a kétértelműségtől,
a lebegtetéseimtől,
s bár ki nem mondod, de zavar ez az egész
pernyeszag,
ahogy egy pillanatra örökbe fogad a tárgyilagosságom,
majd váratlan szavakkal átrágva, újabb kép az összevisszaságra,
előtted összegörnyed a szó és ráragad a rag.
a csend hadonászik, mikor engem olvasol,
inkább virrasztott ösztöneinktől vágysz erőt,
bizonyosságot, azokat rakod élire,
őszi erdőn tűzifát gyűjtesz télire…
ódzkodsz a verstől,
mert karnyújtásnyira van, de mindig csak úgy,
mutatóban a felszabadult szorongás,
nekem az érintésnélküli játékok között a legjobb,
a szétszaladt malacokra bazsalyog a kondás.
kifosztom a kifejezések árnyalatait,
hangszeren így játszom Neked,
késő van, szemhéjad súlyfeleslegét
málló mosolyaidra teszed.
az álomfolyóba kacsázó kő,
elrugaszkodsz, elmerülésed alig észrevehető.
már alszol is, nézlek, verskötetem elejted,
kormozza tenyerem a gyertya, ahogy védem arcod a fénytől,
kegyelmet oszt majd a hajnal, álmaid reggelre felejted,
a felejtés véd az áttekinthetetlenségtől…
a verskötetem arccal előre a padlón,
ott hagyom, majd Te pakold el reggel!
olyan közel van egymáshoz a kell, és a nem kell.
ódzkodsz tudom, ne vezesselek hideg termeken át,
miért nem mondja meg, hogy mit lát az, aki lát.
talán egy élet is kevés, hogy válaszoljak,
hisz azt is verssel tenném, ahogy szoktam,
fényfoltok között lebegek Veled,
megmásíthatatlanul megátalkodottan.