Rozsdaéj

Írta: Markovics Anita

---

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 241

---

---

Rozsdaéj

vonatok furcsa sikolya hallgat e tájon,
messzibe ölti csendjét az unott éjszaka;
füstje alig szitál, szinte mozdulatlan,
akár fegyverből eldörrent lőpor vaskos illata.

rozsdaéj ez. oly konok csapda, amelyben
ha szűköl a világ, rajta még egyet szorít;
veszett kutyák körben egymásra morognak,
foguk közt kármin konc cseppen, virít.

odébb kormos gesztenyék verik a földet,
pergő lomb siratóéneket a nyár után szuszog;
egy dombnyi hanga lassan dérfehér lesz,
magukat égre vágyják ölelni százéves Krisztusok.

jóízű a csönd mégis. megállok. belebújok.
tüzes homlokomon a remény hűs tenyér,
mely lassú-keserűn önmagát feladja;
a magány tág horizont és galaxis-mély.

nem jön más, csak tompa vonatfüttyök;
a távol, a hideg: jégkék, lila akvarell;
ki nem látszhatok, hát beledermedek,
mord sorsot reám metsző virradat lehel.