Rossz álom
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 296
Rossz álom
Valami történt, biztos voltam benne, mozdulatlan ácsorgott a levegő, nekitámaszkodva a horizontnak, az égbolt narancsban úszott, néhol mélyvörös foltokkal, barnás fekete, komor felhőkkel, viszketett az arcom, de nem a borosta miatt, teljesen más érzet volt, úgy tűnt, a kocsmapult szürke bádogján, egy kiömlött kisfröccs tócsájában tükröződik a sorsom, a Rhapsody in Blue hangjai közé bepofátlankodott egy citera hangja, nem is értettem, miért; aztán magamba roskadva bámultam Gerencsért, a helyi önkéntes tűzoltót, aki mindig tejet ivott vodkával, fene a gusztusát, s egyre inkább egy vörhenyes rókára hasonlított az arca, hegyes, szőrös fülekkel, vörös, gyér bajusszal, hegyes fogakkal, ravasz tekintettel. Jó híre volt, minden tüzet eloltott, bár úgy sejtettem, néhányat ő gyújtott, hiszen az ember melegségre vágyik, ahogy Örkény is megírta valamikor; mert sosem volt tökéletes a világ, ezután sem lesz az, az arcom még mindig viszketett, elindultam haza, bár semmi kedvem sem volt semmihez, Vadalma elment világgá, de csak egy piros ridiküllel, két apró bugyi, egy alma, egy doboz mentolos cukorka, és Rimbaud-verseskötet volt benne, reménykedtem, nem olyan sokára visszatér majd.
Számoltam a járdán a bazaltköveket, kommunista csökevény a múltból, új idők új urainak még nem szúrt szemet, hetvenhatnál jártam, amikor Prubán Emese, a helyi iskola tanára sétált el mellettem, magasra emelt orral, semmibe fűzött tekintettel, mintha én ott sem lennék, mintha a pillantását sem érdemelném... Lila páva volt, hegyes csőrrel, pislogásra alkalmatlan, üveggyöngy hatású szemekkel, szoknyája hasítékából előbukó díszes farktollával a földet söpörte. Köszöntem. Halkan. Aztán hangosabban. Majd még hangosabban, ám a tanárnő, aki szakmája szerint a történelem ismerője volt, úri huncutságnak tekinthette a köszönést, ügyet sem vetett rám. A templomba igyekezett, az esti misére, mióta kitagadta egyetlen lányát, akiről kiderült, hogy leszbikus, már a végrendeletét is elkészíttette Gömörivel, az alkoholista ügyvéddel, akiről köztudott volt, hogy egy disznó, szóval, a végrendelet alapján a páva teljes vagyonát az egyházra akarta hagyni. Szentpéteri atyáról meg az a hír járta, forró kapcsolatokat ápol a hozzá járó gyerekekkel, egészen közelről szeret szemlélni mindent, tapintás útján érzékelni. Lárva formájú arcán néha még a nyál is csorgott, én meg azon gondolkodtam, a pedofília miért is bocsánatosabb bűn, mint a homoszexualitás?
Már majdnem hazaértem, amikor Varga Gerzson állta az utamat, aki függetlenített szakszervezeti titkár volt az előző rendszerben, az újban meg kántor a helyi katolikus templomban, szép hangja volt, tenor, kis blues-os rekedtséggel; amikor ivott is keveset a miseborból, akkor bátorsága is megjött az énekléshez, s olyankor gyönyörű dallamokkal szökött a templom falain kívülre a muzsika. Persze Gerzson semmit sem változott, patkány volt mindig, aljas, rosszindulatú, mosolygósan gonosz, velejéig romlott, kis gombszemei földöntúli fénnyel villogtak, és sosem nézett senki szemébe.
Mit akarsz, kérdeztem volna tőle, ám nem jött ki hang a torkomon, Gerzson átváltozott, a szemem előtt, szürke szőr fedte arcát, rózsaszín fülei hegyesen meredeztek a feje mellett, hatalmasra nőtt metszőfogai kilógtak széles szájából. Vigyorgott, én meg undorodtam, nem féltem, de mindig undorodtam a rágcsálóktól, ez a patkányember pedig kiváltképp szörnyű látvány volt számomra, tényleg olyannak látszott, mint akinek pórusain keresztül kitüremkedik arcára valós önmaga, állattá torzult lelke, melyet a génjeiben rejtőző ösztönök mitikus tulajdonságokkal ruháztak fel, s vadállattá formálták.
Kiscsibe, kiscsibe, krákogta sejtelmesen, most lerágom a fejedet, lépett felém, s én rémületemben mozdulni sem tudtam, éreztem, hogy a sárgás, pelyhes tollazat felborzolódik arcomon Gerzson bűzös leheletétől, éreztem, amint a hatalmasra nőtt fogak belevájnak húsomba, recsegve törik darabokra koponyacsontomat, agyamba harapnak.
Csuromvizesen ébredtem, még a hajnal sem tért magához, a sötétség ölelte, vadul szorította, nem engedte, nem vagyok kiscsibe, nem akarok kiscsibe lenni, hajtogattam, még mindig éreztem a húsomba maró patkányfogakat, hallottam a csontok recsegését, s kirázott a hideg, Kafka is megirigyelhette volna azt a pillanatot; ám dühöm és kétségbeesésem erőt adott, tigris akartam lenni, csíkos bundával, hatalmas karmokkal, fogakkal, hogy szétmarcangolhassam Gerzsont, akit sosem kedveltem.
Felültem az ágy szélére, Vadalma moccanatlan aludt, elképedtem a félelem hatalmán, hogy mily gyorsan képes haragot és gyűlöletet teremteni, mely minden gondolatot megöl az agyban, csak a túlélés genetikusan kódolt ösztönét engedi feltörni a tudatalatti mélyéről, mindenáron; meglepetten vettem tudomásul az erőt, nem vagyok kiscsibe, nem akarok kiscsibe lenni a táplálékláncban, nem akarom a kiosztott szerepet, bárki is rendezze ezt a pocsék színdarabot, bárki is állítsa, majd a szeretet ereje legyőz minden rosszat, a gonosz elnyeli méltó jutalmát.
Ültem magamba roskadva az ágy szélén, csalódtam a sors vízfestékkel festett táblaképében, melyet tépázott a vihar, elmosott az eső, szürke mosogatóléként csurgott végig az élőnek látszó, egyre töredezettebb kereten, s azon is túl, megmutatva, hogy a világ több annál, mint amit gondolunk róla, hiába is akarjuk az általunk kitalált szabályszerűségek börtönébe zárni, kineveti a mindenhatónak hitt emberi akaratot.
Nem akartam kiscsibe lenni, csak ember, tiszta tekintettel, tiszta szívvel, ám már láttam, szükségem lesz a tigris erejére, a sas éles szemére, a farkas kitartására, mert sok a patkány, a rágcsáló, az ölésre „szakosodott” ragadozó, s beláttam, amit oly gyakran mondanak, a gonoszság hatékonysága csak a jók erős, cselekvő jelenlétével, céltudatos harcával csökkenthető, már nem elég az ima, nem elég a tiltakozás, nem elég a kiállás, ha kell, erővel, „karddal” kell érvényt szerezni isteni és emberi törvényeknek, határt szabni a harácsolásnak, a hazugságnak, a betegségeknek, az éhezésnek, a beteg, gőgös, nagyravágyó emberi elmék ámokfutásának, mert nem lehet több Auschwitz, nem lehet több elhagyott cipő a Duna partján, nem lehet több gulág, nem lehet több Recsk, nem lehet több Andrássy út 60., nem lehet több Vietnám, nem lehet több Észak-Korea, s nem jöhet létre ismét az Iszlám Állam.
Csak rossz álom volt, tudtam, én soha nem leszek kiscsibe.
Számoltam a járdán a bazaltköveket, kommunista csökevény a múltból, új idők új urainak még nem szúrt szemet, hetvenhatnál jártam, amikor Prubán Emese, a helyi iskola tanára sétált el mellettem, magasra emelt orral, semmibe fűzött tekintettel, mintha én ott sem lennék, mintha a pillantását sem érdemelném... Lila páva volt, hegyes csőrrel, pislogásra alkalmatlan, üveggyöngy hatású szemekkel, szoknyája hasítékából előbukó díszes farktollával a földet söpörte. Köszöntem. Halkan. Aztán hangosabban. Majd még hangosabban, ám a tanárnő, aki szakmája szerint a történelem ismerője volt, úri huncutságnak tekinthette a köszönést, ügyet sem vetett rám. A templomba igyekezett, az esti misére, mióta kitagadta egyetlen lányát, akiről kiderült, hogy leszbikus, már a végrendeletét is elkészíttette Gömörivel, az alkoholista ügyvéddel, akiről köztudott volt, hogy egy disznó, szóval, a végrendelet alapján a páva teljes vagyonát az egyházra akarta hagyni. Szentpéteri atyáról meg az a hír járta, forró kapcsolatokat ápol a hozzá járó gyerekekkel, egészen közelről szeret szemlélni mindent, tapintás útján érzékelni. Lárva formájú arcán néha még a nyál is csorgott, én meg azon gondolkodtam, a pedofília miért is bocsánatosabb bűn, mint a homoszexualitás?
Már majdnem hazaértem, amikor Varga Gerzson állta az utamat, aki függetlenített szakszervezeti titkár volt az előző rendszerben, az újban meg kántor a helyi katolikus templomban, szép hangja volt, tenor, kis blues-os rekedtséggel; amikor ivott is keveset a miseborból, akkor bátorsága is megjött az énekléshez, s olyankor gyönyörű dallamokkal szökött a templom falain kívülre a muzsika. Persze Gerzson semmit sem változott, patkány volt mindig, aljas, rosszindulatú, mosolygósan gonosz, velejéig romlott, kis gombszemei földöntúli fénnyel villogtak, és sosem nézett senki szemébe.
Mit akarsz, kérdeztem volna tőle, ám nem jött ki hang a torkomon, Gerzson átváltozott, a szemem előtt, szürke szőr fedte arcát, rózsaszín fülei hegyesen meredeztek a feje mellett, hatalmasra nőtt metszőfogai kilógtak széles szájából. Vigyorgott, én meg undorodtam, nem féltem, de mindig undorodtam a rágcsálóktól, ez a patkányember pedig kiváltképp szörnyű látvány volt számomra, tényleg olyannak látszott, mint akinek pórusain keresztül kitüremkedik arcára valós önmaga, állattá torzult lelke, melyet a génjeiben rejtőző ösztönök mitikus tulajdonságokkal ruháztak fel, s vadállattá formálták.
Kiscsibe, kiscsibe, krákogta sejtelmesen, most lerágom a fejedet, lépett felém, s én rémületemben mozdulni sem tudtam, éreztem, hogy a sárgás, pelyhes tollazat felborzolódik arcomon Gerzson bűzös leheletétől, éreztem, amint a hatalmasra nőtt fogak belevájnak húsomba, recsegve törik darabokra koponyacsontomat, agyamba harapnak.
Csuromvizesen ébredtem, még a hajnal sem tért magához, a sötétség ölelte, vadul szorította, nem engedte, nem vagyok kiscsibe, nem akarok kiscsibe lenni, hajtogattam, még mindig éreztem a húsomba maró patkányfogakat, hallottam a csontok recsegését, s kirázott a hideg, Kafka is megirigyelhette volna azt a pillanatot; ám dühöm és kétségbeesésem erőt adott, tigris akartam lenni, csíkos bundával, hatalmas karmokkal, fogakkal, hogy szétmarcangolhassam Gerzsont, akit sosem kedveltem.
Felültem az ágy szélére, Vadalma moccanatlan aludt, elképedtem a félelem hatalmán, hogy mily gyorsan képes haragot és gyűlöletet teremteni, mely minden gondolatot megöl az agyban, csak a túlélés genetikusan kódolt ösztönét engedi feltörni a tudatalatti mélyéről, mindenáron; meglepetten vettem tudomásul az erőt, nem vagyok kiscsibe, nem akarok kiscsibe lenni a táplálékláncban, nem akarom a kiosztott szerepet, bárki is rendezze ezt a pocsék színdarabot, bárki is állítsa, majd a szeretet ereje legyőz minden rosszat, a gonosz elnyeli méltó jutalmát.
Ültem magamba roskadva az ágy szélén, csalódtam a sors vízfestékkel festett táblaképében, melyet tépázott a vihar, elmosott az eső, szürke mosogatóléként csurgott végig az élőnek látszó, egyre töredezettebb kereten, s azon is túl, megmutatva, hogy a világ több annál, mint amit gondolunk róla, hiába is akarjuk az általunk kitalált szabályszerűségek börtönébe zárni, kineveti a mindenhatónak hitt emberi akaratot.
Nem akartam kiscsibe lenni, csak ember, tiszta tekintettel, tiszta szívvel, ám már láttam, szükségem lesz a tigris erejére, a sas éles szemére, a farkas kitartására, mert sok a patkány, a rágcsáló, az ölésre „szakosodott” ragadozó, s beláttam, amit oly gyakran mondanak, a gonoszság hatékonysága csak a jók erős, cselekvő jelenlétével, céltudatos harcával csökkenthető, már nem elég az ima, nem elég a tiltakozás, nem elég a kiállás, ha kell, erővel, „karddal” kell érvényt szerezni isteni és emberi törvényeknek, határt szabni a harácsolásnak, a hazugságnak, a betegségeknek, az éhezésnek, a beteg, gőgös, nagyravágyó emberi elmék ámokfutásának, mert nem lehet több Auschwitz, nem lehet több elhagyott cipő a Duna partján, nem lehet több gulág, nem lehet több Recsk, nem lehet több Andrássy út 60., nem lehet több Vietnám, nem lehet több Észak-Korea, s nem jöhet létre ismét az Iszlám Állam.
Csak rossz álom volt, tudtam, én soha nem leszek kiscsibe.