Röptében
Tyű, a mindenit, aznap aztán volt dolog rendesen. Zsongott, rohant az egész világmindenség, az Örökkévaló, és persze körülötte mindenki keményen kapaszkodott a melóba. Mindig történt valami, figyelni kellett, gyors döntéseket hozni, teremteni, védelmezni, átszervezni, késleltetni, siettetni a mindenség egészét, meg persze az embereket, akikkel nehezebb volt, mint a mindenség egészével összesen. Az emberiség a szokásos önfejűségével, fittyet hányva isteni, emberi, természeti törvényeknek élte a maga hányaveti életét, másodpercenként milliárdszor bosszantva, akadályozva, összekavarva az Örökkévaló munkáját. Jó, jó, nem mindenki és mindenkor, ismerte be magában a mindenség teremtője, de azért jobban örült volna, ha kicsit kevesebb dolga lenne ezzel az önfejű társasággal. És ha csak az emberiség lett volna az egyetlen nehézség. Ott volt ráadásnak Azazel természetesen. Ott tanyázott a világ másik pólusán, ott ült, és nyugodtan, megfontoltan mérte a pusztítást, halált, bűnt meg a hasonszőrű akármiket. Ha Isten teremtett, hát ő rombolt ugyanannyit, osztotta életre a halált, szépségre a rútat, tisztaságra a bűnt. Más szóval tette a dolgát, ahogy a soha le nem írt, soha meg nem beszélt egyezség szerint tennie kellett, amíg világ a világ. Ő és az Örökkévaló ritkán látták egymást, és még ritkábban találkoztak, de tudtak egymásról minden pillanatban. Mérkőzés volt ez a javából, amit egyikük sem nyerhetett meg, és talán nem is akart. Legalábbis egyelőre.
Szóval az Örökkévaló ott ült ennek a bosszantó napnak a kellős közepén. Zakóját már rég levette, hózentrógerben feltűrt ingujjban könyökölt az asztalon. Úriellel igyekezett ál-türelmes hangon megértetni, hogy ideje lenne végre az istenáldotta, nukleáris bombákon ücsörgő fő főnök fejfájásának ügyében tenni valamit, mielőtt az a szerencsétlen migrén gyötörte balfék ki nem robbant egy háborút, csak azért, mert nem lát ki a fejéből a fájdalomtól. Úrielnek volt füle hallani, a türelmesre szelídített hang mögött megérezte a lassan készülő vihart, és hanyatt homlok rohant kiadni a szükséges parancsokat, míg aztán a parancssor végén egy fürge lábú köz-angyal oda settenkedett a méltóságos elnök úr mögé, és láthatatlanul, csendesen odacsempészett egy doboz jó erős fájdalomcsillapítót.
- Ó, az isten b…meg! - fakadt ki az elnök hálátlanul, amint megpillantotta, az égi adományt – Ez meg itt volt egész idő alatt, hogy nem vettem észre…- ezzel gyorsan bevett vagy három szemet, és tíz perc múlva már hívta is a vezérkari főnököt, hogy visszavonja, amit egy órával azelőtt dühösen kaffogva parancsolt neki.
- Ott volt ám az ángyod térgye kalácsa! - morgott Isten. Nem szerette, ha pont őt emlegetik, főleg ilyen kontextusban. Mindegy, a világbéke megint megmenekült. Egy kis időre.
Isten szusszanni készült egyet, ekkor azonban Rafael lépett elé, kezében legalább egy tonna papír az aznapi statisztikákkal, Gabriel pedig az ajtóból integetett, hogy magára hívja a figyelmet valami miatt, ráadásul mind a két telefon egyszerre szólalt meg…szóval készült kitörni az újabb káosz, mikor az Örökkévaló valami nem oda illő hangot hallott. Csörömpölt, tört valami, és Isten már tudta is, hogy mi történik, ezért aztán gondolkodás nélkül, ültében, oda sem nézve –arra nem is volt idő – hátranyúlt a bal kezével, és gyorsan markába fogta a tehetetlenül sodródó fém és üveg kasznit, csak úgy röptében. Aztán ugyanígy, gondolkodás nélkül, egy mozdulattal letette szépen a földre. Ekkor volt csak ideje hátranézni. Látta, nagy baj nincs, kászálódnak ki a bennülők, lábon van mindenki.
„Jók még a reflexeim”- gondolta. „És mindezt ballal…nem mondom” gondolta tovább nem minden büszkeség nélkül, mi meg nézzük el Istennek ez a kis földhözragadt büszkeséget, ennyi magán érzelem neki is jár.
Aztán az Örökkévaló a mindenségen át arra fordította tekintetét, ahol a „nagy reccs” ködös partvidékén felsejlett Azazel homályos alakja. Isten szélesen elvigyorodott: „Hát ez nem jött össze barátom!” kiáltott át hangtalanul téren és időn. Aztán, megerősítendő ezt a kis diadaljelentést, az Örökkévaló felemelte szentséges és teremtő, ökölbe szorított jobbját, majd az ökölbe szorított szentséges ökölből szépen kiemelkedett szentséges és teremtő középső ujja, hogy függőleges állásban mutasson felfelé. „Mondtam, hogy figyelni fogok rájuk. Ne próbálkozz többet!” tette még hozzá. Azazael ott, a távolban kicsit elmosolyodott, megvonta a vállát: „Tesszük a dolgunkat, Te is, Én is „- üzente a mosoly, és a mozdulat. Aztán, mielőtt ismét teljes sötétségbe burkolódzott volna, a Rombolás Szelleme felemelte jobb hüvelykujját: „Szép volt Öreg!” Aztán eltűnt.
Az Örökkévaló pedig átvette a tonnányi papírt Rafaeltől, és közelebb intette Gábrielt, hadd tudja végre meg, mi olyan nagyon sürgős.
Ez kis káosz-fészek bolygó meg forgott tovább.
Velünk együtt.