Romlás-saga

Írta: Vörös István


Közzétéve 2 éve

Megtekintések száma: 287



Romlás-saga

Csak most jutott eszembe,
hogy gyerekkoromban mennyire
undorodtam a tejtől is.
Mert a húsra, halra emlékszem.
A büdös halászlé iszonyára,
a zsírban úszó pörkölt
hányingerére. A töltött káposzta
romlásszagára, a kolbász émelyítő
ízére, a tojás sárgájára és
a sonka fehér kövérjére.
De hogy a tej, ez a sima,
selymes folyadék? Persze
a sajt se kellett, rossz ízű volt
és büdös. A paradicsomot a végére
hagytam, és tilos sózni.
Alig és lassan ettem,
mint egy egészség-guru.
De rám szóltak, rám
kényszerítették. Most mások
rossz szokásainak rabja vagyok.
Persze így ötven után nevetséges
másokat – legyenek azok
akár a szüleim! – felelőssé tenni.
De hogy a tej, ez a sima,
selymes folyadék? Persze főleg
forralva utáltam. Rajta a bőr!
Az a haldokló bőrére emlékeztető,
egyre gyűröttebb zsírhártya.
Mintha magát az öregedést
nézném gyorsított felvételen.
És a kakaó vagy a tejeskávé
egész óvodát elöntő
felmosórongy-szaga.
A kenyér szivacs-íze. Minden
csúnya iszonyata. A bomlékony-
ságé. A tökfőzelék kesztyű-íze,
a krumplifőzelék szekrényajtó-zamata.
Mért volt nehezebb az evés
megtanulása, mint a beszédé?
Aztán mócsingon és haltejen
túl ott a tiszta halálfélelem.
A kamaszkor undora. Sokkal
mélyebb, és már nem annyira
testi, mint a gyereké. A lélek
fölfedezésnek és elvesztésének
pillanata. A vágy az idegen
testekre, melyekben megvan
halszag, fehéren gyűrődő bőr,
nyershús pirosa, nyirkosság
és cseppek – a halandók
kábítószere: az undor cefréjéből
lepárolt kéj.