Rokonlátogatás
Írta: T. Ágoston László
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 285
Rokonlátogatás
Az asszony elballagott a temetői kúthoz, hogy kicseréljék a virágtartóban a korábbról ott maradt poshadt vizet. Virágtartó – gondolta Bence. – Azaz, a leánykori nevén befőttes üveg. No, de miért is lenne más? Az apja temetése után néhány nappal ellopták a sírról a szép, simára csiszolt műkő virágtartót virágostul, meg a koszorúk egy részét is. Az utóbbit a drót miatt. Ragyogóan lehet kötni rá új koszorút… A virágtartó helyett hoztak befőttes üveget, meg üres, félbevágott mosószeres flakont. Az ronda, de legalább ott marad, nem lopja el senki. Most is azzal van tele a temető. Hová lett az ember önbecsülése, ha már a holtak emlékét se tiszteli? – bólintott a saját eszmefuttatására. – Mert az élő legalább visszaszólhat, ha tudja, akár meg is védheti magát, de a halottnak már csak az emléke marad… Az pedig szent, azt senkinek nem szabad bántania.
Amint így elmélkedett a feleségére, meg a friss vízre várva, rátörtek a régi, gyermekkori emlékek, amikor még a nagyszüleivel jöttek ki az ősöket meglátogatni halottak napján. Meg az apjával a nagyszülőkhöz… Akkor még a síron hervadt el a virág. Csak állt ott a sírhant végében levett kalappal, gondolataiba mélyedve. Ujjai összekulcsolódtak, és önkéntelenül kibuggyant a száján az ima: "Uram, adj nekik örök nyugodalmat, békességet!”
Hétköznap volt, kevesen jártak a temetőben. Az egyik frissen hantoltnak tűnő sír mellett egy sírköves mester irányította az embereit, hová tegyék a fényesre csiszolt márványlapokat. A másik soron egy férfi kapálgatta a tavaszi záportól megnyúlt füvet. A gazt összegereblyézte és egy kis vödörbe rakva elvitte a szemétgyűjtőbe. A ravatalozó előtt néhány feketébe öltözött ember gyülekezett. Odabent valaki az utolsó útjára készült…
– Te vagy-e az, Balogh Bence? – szólította meg egy fáradt női hang. – Kerülgetlek itt már percek óta, de úgy látom, mintha te lennél.
– Igen, én vagyok – válaszolt kissé kelletlenül a megzavart emlékeiből ébredve. – Kit tisztelhetek?...
– Na ne hülyéskedj már, Bence! Nem igaz, hogy nem ismersz meg! No, ki vagyok? Ki lehetek? Jó, segítek. Petőfi utca. Nem ugrik be? Szüreti bál 1962. Így se?
– Bocsáss meg, de komolyan sikerült zavarba hoznod. Megvallom, nem emlékszem már pontosan arra az ötven év előtti szüreti bálra.
– Nem? Tényleg nem? Pedig akkorát táncoltunk… Akkor még lány voltam. Nem is ismertem az én jó uramat, a Pistát. De hiszen te is ismerted őt, a baráti körödhöz tartozott. Vasutas volt. Kalauz. Tudod, én Pestre jártam dolgozni. Minden nap vonatoztam. Reggel oda, este vissza. Ő meg ott udvarolt a vonaton. Nem voltál ott az esküvőnkön? Persze, hogy nem, az három évvel később volt. Akkor már régen nem laktál a faluban. A Józsi bácsi temetésére jöttél? Szép tőled, hogy itt vagy.
– Milyen Józsi bácsi? – kérdezte a férfi egyre zavartabban.
– Ejnye, hát a Kovács. Nem kaptál tőlük gyászjelentést? Ott lakott a juhszélen, a futballpálya mellett. Egy időben ő volt a pályagondnok. Szép kort ért meg az öreg, kilencvenkét éves volt. Ne mondd, hogy nem emlékszel rá! Vagy tán nem is a temetésére jöttél?
– Bevallom nem – rándult meg a kalapján a keze. – Apámék sírjához jöttem. Elég ritkán jutok el ide. Tudod, több, mint száz kilométer, meg a család, meg a bajok, betegségek…
– Én ne tudnám? Látod, már én is bottal járok. Maholnap betöltöm a nyolcvanat. Járok… Csoszogok. De azért a jó ismerősök temetésére mindig ideérek.
– Ez nagyon szép tőled.
– Tőled viszont nem szép, hogy itt vagy a faluban, és meg se látogatsz bennünket.
– Amikor meghaltak a szüleim, mondhatni senkim se maradt a faluban…
– Csak én, meg a rokonok, meg a régi barátok, meg a fél falu. Mindig emlegettünk a Farkas Juliskával is. Meg a Kudar Janival, a postással. Azt mondták, újságíró lettél. Úri ember. Nagyon elkelt volna a segítséged, amikor itt osztozkodtak a téesz földjein. Meg a polgármester leváltásakor. De sorolhatnám a bajainkat. Akár téged is megválaszthattak volna…
– Nem, arról szó se lehet! Politikával nem foglalkozom. A lapomnál is a kultúra volt az én reszortom. Már ameddig még volt lapom, meg állásom… Szóval nyugdíjas vagyok én is már több, mint tíz éve…
– Bezzeg a dédöregapád még vénen is elvállalta a bírói hivatalt… Volt vér a pucájában. Benne szerepel a falu monográfiájában is. Tudom, mert több mint tíz évig voltam könyvtáros a téesznél, minden könyvet kiolvastam, ami a kezembe került. A te újságodat is ott olvasgattam, a Házikert Magazint.
– Ennek örülök. És tetszettek az írásaim?
– Volt, amelyik igen, volt, amelyik nem – mondta az öregasszony a fejét hamiskásan félre hajtva. – Hanem egyszer nagyon megharagudtam rád.
–Nocsak? Mi okból?
– Emlékszel? Amikor a háztáji kerteket osztották, a hetvenes évek elején. Nagyon kiszúrtak velünk. A legjobb parti földeket szétosztották maguk között bennfentesek, meg a párttagok, nekünk meg maradt a távoli, semmit termő szik. Azt mondta erre a Farkas Juliska, hogy ezt nem lehet ennyiben hagyni, ki kell harcolnunk az igazunkat. Meg is írtuk a dolgot a megyei téesz-szövetségnek, a nőtanácsnak, meg mindenkinek, akinek lehetett. Még a Kádár-titkárságnak is. Akkor volt itt tanácselnök az a félszemű Tóth Pista, akinek ötvenhatban kiverték az egyik szemét a felkelők. Meg is érdemelte. Randa egy állat volt. Nem tudom, ismerted-e?
– Nem, sajnos nem ismertem. Akkor már elég ritkán jártam haza, és többnyire a hétvégeken.
– No mindegy, lényeg az, hogy mindenütt elutasítottak bennünket. Erre azt mondta a Juliska, hogy akkor viszont fölmegyünk Pestre, megkeresünk téged. Majd te elintézed őket! Ha megírod az újságban, mi folyik itt, biztosan lebukik az egész piszkos banda. Úgy is lett. Egy nap fölpakoltunk, és elindultunk hozzád, a szerkesztőségbe. Vittük az újságot is, a Szőlészetet. Ott állt az impresszumában, hogy főszerkesztő: Balog Bence.
– Valóban, abban az időben volt náluk szerkesztő váltás. De én nem annál a lapnál…
– No, de várjál, még nincs vége! Megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Taxit fogadtunk, bemondtuk a címet. Még borravalót is adtunk a sofőrnek, hogy minél előbb odaérjen. Benyitunk az ajtón, de fogalmunk sincs, mit kell ilyenkor mondani, mert még egyikünk se járt ilyen helyen. A Juliska azt mondta, hogy bízzam csak rá a dolgot, neki hajdan nagyon tetted a szépet, ha meghallod a hangját, biztosan ott hagysz csapot-papot, és a nyakunkba ugrasz.
– De hát én…– kezdte volna a férfi.
– Várjál, még nincs vége! Ott ült az íróasztalnál egy olyan kikent, kifent titkárnő, és a kávéját szürcsölgette olvasás közben. Illedelmesen köszöntünk neki, és mondtuk, hogy hozzád jöttünk, falubelijeid vagyunk. Elég, ha annyit mond, hogy a Juliska, meg a Sári. Nagy szemeket meresztett ránk a nő, de azért bement a másik szobába. Kis idő múlva jön vissza, hogy a Balog elvtárs fogad bennünket, de fogjuk rövidre a dolgot, mert negyed óra múlva kezdődik a szerkesztőségi értekezlet. Hát akkor most elmarad – gondoltam, de nem szóltam semmit. No, bemegyünk, és keressük a Bencét. Már, mint téged. Ott meg egy ötven év körüli, köpcös, bajuszos pasas ül a fotelban, a dohányzóasztal mellett. Mondjuk, hogy mi a Balogh Bencével szeretnénk beszélni. Azt mondja, ő az. Mondom, ne vicceljen már, a mi falunkbéli Bence fiatal ember, és… hát szóval egészen más forma. Azt mondja erre, hogy ő is falusi gyerek, és szereti a falusi kislányokat. Ő itt a főszerkesztő. Van a szakmában egy másik Balogh Bence nevű újságíró is, akivel elég gyakran összetévesztik a hozzá nem értők, de az köztudottan egy pályakezdő, kis, mondhatni újságíró tanonc. Egy nímand… Ott álltunk a küszöbön leforrázva, mint két frissen kopasztott csirke. Hát, akkor hogy van ez? A mi Bencénk nem is híres újságíró? Nem is tudja elintézni az ügyünket?
– Valóban, sok félreértésre adott okot ez a névazonosság – mosolyodott el Bence, s már szinte élvezte is a kialakult faramuci helyzetet. – Viszont ez a Balog há nélkül írta a nevét. Volt idő, amikor én nem éreztem jól magam, ha összetévesztettek vele. Őt ugyanis a Nyírségből hozta föl a pártközpont. Csinos, fiatal felesége volt, nagyon tetszett az egyik főosztályvezetőnek. Így lett Balog elvtárs főszerkesztő. Haragudott is rám, amiért nem voltam hajlandó nevet változtatni.
– Akkor mi is haragudtunk, mert nem tudtuk elintézni az ügyünket, meg a falu dolgát. Közben visszatért az asszony a vizes edénnyel, és teletöltötte a befőttes üveget. Aztán egy ideig csak várt egyik lábáról a másikra állva. Megszokta már, hogy időnként vadidegen emberek szólítják le az utcán a férjét. A könyvébe kérnek dedikációt, vagy éppen csak úgy kíváncsiságból állítják meg, hogy valóban ő-e az az író, akinek a képét a könyvborítón látják.
– Ti is befőttesüveget használtok? – kérdezte Sári. – Itt is ellopnak minden mozgathatót. A fene bánja, vigyék a virágot, de a télen három tyúkomnak is lába kelt. A rendőrök kinevettek, amimkor föl akartam jelenteni a tolvajt.
– Hadd mutassam be drágám a Sárikát – lépett a nejéhez Balogh. – Ő is unokatestvér.
– Szőreghy Sári – nyújtotta a kezét az idős asszony. Parraghyné. Így talán jobban emlékszel. Biztosan találkoztunk már. Tudod, az én ükapám, meg a Bence ükanyja első unokatestvérek voltak. Így került a rokonságba a Téglásy Manci. Hanyad fokon is?
– Nagyon rossz matematikus vagyok – ingatta a fejét Balogh –, nekem ez hetekbe kerülne, Sárikám, mire kiszámolom.
– Nem is a fok a fontos – mosolyodott el Baloghné –, hanem az összetartozás. Örülök, hogy megismerhettelek, Sárika.
– Most örülsz? De hiszen te is ott voltál a fiunk keresztelőjén hatvannyolcban…
– Nem, Sárika, tévedsz. Én csak hetvenötben ismertem meg a férjemet. Akire te gondolsz, valaki más lehetett.
– Nahát! – koppantott egyet a botja végével Sári.– Ezek szerint nem te vagy a Pali gyerek keresztanyja?
– Nem, Sárika – kottyantott közbe a férfi. – Ő a Sanyi bátyám felesége, a Rózsi, akit három éve eltemettünk.
– Nyugodjék békében! – bólintott rá Sári. – Tudom, ott voltam a temetésén. Minden temetésen ott vagyok. De most már mennem is kell, mert látom, jön a tisztelendő úr. Örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettünk, Bence. Jól megvénültél te is, nem csak én. Ha nem itt a sírnál találkozunk, tán meg se ismertelek volna… De azért a rokonságra emlékezünk… No, szervusztok! – Néhány lépés után megállt, visszafordult. – Lehet, hogy nem is hatvankettőben volt az a szüreti bál, hanem ötvenhét őszén.
– Lehet – mondta Bence a fejét ingatva az egészből mit sem értő feleségének. – Sőt az is lehet, hogy Peti, az unokabátyám táncoltatta meg ott és akkor ezt a Sárit, hiszen akkor engem még be se engedtek a bálba.