Rizs
Írta: Tóth Tamara
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 126
Rizs
- Mit csinálsz? - kérdezte a gyermek.
Apró meztelen talpai tompán csattogtak a konyha csempézett padlóján. Kezei még javában törölgették az álmot a férfit figyelő kakaó barna szemeiből.
A férfi mozdulatlanná meredt. Először eszébe jutott, hogy számonkérje az éjjel közepén odatipegő gyermeket de aztán inkább csak felelt neki.
- Eszembe jutott, hogy kint felejtettem a rizst. Tudod, hogy megromlik ha nem tesszük a hűtőbe. - magyarázta és az említett tálnyi ételért nyúlt.
Már nyitotta is a hűtő ajtaját mikor a gyerek hirtelen éberséggel pattant közelebb hozzá.
- Ne! Kérek! - mondta a kicsi és már fel is mászott a székre amin régen mindig az anyja ült.
- Most? Hajnak egy van már Sandy. Ilyenkor már nem szoktunk enni. Tessék visszafeküdni szépen és... - Carl érezte mennyire esetlenül próbálta rendre inteni a lányát így meg sem várta annak újabb kérlelő szavait. - Jó. De csak egy kicsit. - mondta.
Némán nyitotta ki a konyhaszekrény csálé ajtaját. Igaza volt a feleségének, valóban bőven lett volna ideje rá, hogy megjavítsa. A szekrény kopott polcait meglátva Carl arra gondolt, hogy kár lett volna a javításért hisz ehelyett az ócskaság helyett akár egy újat is vehetett volna. A fizetésén nem látszódna meg.
Kivett egy tányért és a pultra tette.
- A királynősből akarom. - szólt a kislány és óriási szemei szinte csimpaszkodtak a férfi kezén ami a szimpla üvegből készült tálat tartotta.
Máskor rászólt volna a gyerekre. Elmagyarázta volna neki, hogy az étel ugyanolyan akármilyen tányéron is van de ma nem. Most nem. Most csak visszatette a kivett tálat és előkereste azt a rég összemancsolt műanyag kacatot ami soha az életben nem lesz már tiszta és ami helyett igazán vehetett volna a lányának egy ugyanolyat.
De nem vett. Nem vett és Sandy most a szétszabdalt fejű Hamupipőkéről eszi majd azt a rizst aminek már frissen is okádék íze volt. Carl sose ette volna meg ha nem akart volna jó példát mutatni az aznapi ebédnél amikor még a kislány is húzta a száját az említett menü láttán.
Most meg mégis azt akarja enni hajnal egykor.
Kiszedett a tányérra egy elégnek látszó halmot, bedobta a mikróba és szó nélkül várta a pittyenést. Sandy sem beszélt. A gyerek máskor egyetlen percre sem tud csendben lenni most meg angyali türelemmel vár egy tányér rizsre az éjszaka közepén. Carlnak kezdett felfutni a hátán az érzés amiről hetek óta bizonygatja, hogy felesleges. Hisz miért kellene rosszul éreznie magát a döntése miatt?
Pitty-pitty!
A férfi kivette a tányért és a kislány elé tette. Bámulta.
- Egyél már... - gondolta mire a gyerek mintha csak hallotta volna annyit szólt:
- Villa? - és előre nyújtotta kis pufók kacsóját.
Carl sebesen fordult újra a szekrények felé és nagy keservesen kihúzta az evőeszközös fiókot. A felesége legalább fél éve könyörgött, hogy nézze meg mi baja annak az átkozott fióknak ő mégsem pillantott rá sose. Azt gondolta csak Carol gyönge kezeivel lehet a gond de most ott csikorgott a bizonyítéka annak, hogy az asszony jogosan kérte meg.
Kikapta a Hamupipőkés tányérhoz való villát és azt is odaadta gyereknek.
A hátán ott rohangált az idegesség. Nem bírta nézni a szép csendben falatozó kislányt, nem akarta kivárni amíg elfogy az a nyamvadt tálnyi rizs.
- Mi lenne ha ezt most a szobádban ennéd meg hm? Megengedem. - mosolygott feszülten de Sandy mintha nem is hallotta volna.
- Kéne egy kis só apu. - pillantott rá végtelen nyugalommal.
Carl mondhatta volna, hogy ne válogasson és felemelhette volna a hangját de ha belegondolt a következménybe ez egyáltalán nem tűnt járható útnak. Ha kiabál akkor Sandy sír, ha sír akkor meg minden korábbi elhatározása semmissé válik pedig hetei mentek rá, hogy meghozza a döntést.
Ismét csak szó nélkül fordult a fűszeres polc felé és lekapta róla sót. A sótartó vastag műanyag kupakja hangos koppanásokkal hullott a padlóra és Carlból kibukott egy csendes káromkodás. Sandy talán nem is hallotta. Felkapta az elszórt tárgyat, a sótartót pedig a gyerek felé nyújtotta.
Nem nyúlt érte. Carl máskor türelmetlenül rászólt volna, hogy vegye el de most eszébe jutott, hogy Carol szokta megsózni a gyereknek amit kell. Esetlenül körbesózta a rizst, kicsit összekeverte majd figyelte, ahogy a kislány a szájához emeli a villát. Aztán újra, és újra.
Carl a feleségére gondolt. Pont ilyen lelkesen és szótlanul ette ő is azt a szörnyű rántottát amit életükben először készített neki. Nem mondta meg, hogy ehetetlen csak szép komótosan megette az egészet. Carl veszekedett is vele, hogy, hogy lehet ennyire hülye és miért nem szólt…
Meg sem érdemelt egy ilyen jó asszonyt.
- Iszok apa. - szólt Sandy két falat között.
Éppen időben törte meg a csendet mert a férfi érezte, hogy már nem csak a hátán futkos valami hanem a torkában is ott dagad a Carol halálakor félig lenyel gombóc. Teletöltött egy poharat és a gyereknek adta aki nagy kortyokban itta ki a benne lévő hideg vizet. Carl nem intette, hogy ne olyan gyorsan, nem fenyegette azzal, hogy fájni fog a torka csak nézte, ahogy a csöpp száj sarkából egy-egy csepp lehull sötétre színezve a világoskék pizsamát.
Carl, Sandyvel szembe az asztalhoz ült. Figyelte, hogy eszi meg a maradék rizst és minden szemmel közelebb érezte magát a döntése beteljesedéséhez. Az utolsó villányi étel is eltűnt és akkor Carl szájában már ott készülődött egy „jó éjszakát” de Sandy gyorsabb volt.
- Hová mész apa? - kérdezte Carl pedig megfagyott.
- Miért gondolod, hogy megyek valahová? - kérdezte de ez a kérdés valahogy vissza is rántotta a valóságba ami fülsértően ordította a választ.
A bal kezében görcsösen szorította a kulcsait, a lábán félig befűzött bakancs volt. Még a kabátot is felvette már és Sandy óriási kakaó barna szemének tükrében meglátta az ajtóhoz lehajított telepakolt hátizsákját.
A hátán rohanó korábban feleslegesnek ítélt valami újra megtalálta a nevét hisz ott ismétlődött minden órakattanásban immár: bűntudat.
Ahogy a kislány szemébe nézett és próbálta kimondani a reflexszerű hazugságot szinte nem is ment neki.
Szinte.
- Nem megyek sehová. Csak… zajt hallottam és megnéztem mi az. Te nem arra ébredtél fel?
A zajra… - undorodott a ténytől mennyire rosszul hazudik.
A kislány nemet intett a fejével majd egy újabb teljesen néma perc múlva ismét megszólalt.
- De vissza fogsz jönni? - a csilingelő hang betöltötte a konyhát.
Carl nem látta értelmét tovább hazudni csak kimondta amit muszáj volt.
- Nem tudom Sandy… - a bűntudathoz társult szégyen erősen marni kezdte a szemeit de nem akarta, hogy Sandy is észrevegye.
Gyorsan megtörölte a szemeit de ettől csak újabb cseppek mardosták. Sandy elgondolkozva beharapta pici ajkát de nem kérdezett többet. Lemászott a székről és megállt az asztalnál ülő férfi mellett.
- Akkor viszlát apu… Ne állj szóba idegenekkel… - azzal meztelen talpacskáin csattogva visszament a szobájába.
Carl magára maradt a szemében úszó szégyennel, a hátán futkosó bűntudattal és az egyetlen intelemmel amit ő tanított a lányának. Az ajtónál várakozó csomagra nézve szinte Carol csalódott arca is megjelent előtte de képtelen volt jobban megnézni.
Lassan felvette a már üres tányért és a mosogatóhoz vitte. A Carollal leélt nyolc év alatt egyetlen egyszer sem mosogatott el. Egyetlen tányért vagy poharat sem. Most ott állt egy pohárral, villával és egy műanyag tányérkával amin még virított három szem rizs. Sorban a csap alá tartott mindent és elmosta. A tányér maradt utoljára és, ahogy leseperte Hamupipőke orcájáról az utolsó rizsszemet is, megtörölte a kezeit.
A viharként tomboló bensője kívülről kegyetlen nyugalomnak látszott miközben újra kezébe vette a korábban összeizzadt kulcsait, és vállára vetette a torkig tömött hátizsákot. Mikor kilépett az ajtón, tudta, hogy most örökre megváltozik egy élet. Hogy valaki holnap reggeltől egy egész másik emberré változik majd és ez a változás olyan végleges mint az, hogy Carol nincs többé.
Beült a kocsiba és mielőtt még Sandy tönkretett életére gondolhatott volna elhajtott a szomszéd városba vezető úton. Valamikori otthona úgy tűnt el mögötte, ahogy a kis műanyag tányérról a rizsszemek és akkor talán minden megváltozott a világon.
Néhány óra múlva a Nap felébredt álmából és két meztelen talp csattant a konyha ismerős csempéin. Sandy körülnézett és tekintete az apja ismerős alakján akadt meg. A férfi kisírt szemekkel egy tál borzalmas rizs fölött görnyedt és rámosolygott a lányára.
- Igazad volt kicsim… - mondta alig hallhatóan. - Tényleg kellett rá egy kis só.