Remény
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 440
Remény
A szivacsos ég duzzadtan, szürkén
lucskos súlyával rám szakad,
csatornák szája bugyborékol,
kapdos a levegő után.
Vizes markába szorít a város,
reménykedem, nem késem el.
Anya az ágyon mozdulatlan
az orvos megsimítja vállam
még él, de sajnos nincs velünk,
mondhatunk bármit úgyse hallja.
Megrezzenek, előredőlök,
hátamtól elválik keze,
ahogy beteg fától a kéreg
arctól tenyér, szótól a csend.
Elköszön, meghajlik rutinból,
bólintok rá se nézve
gyerek ígéri így, hogy jó leszek,
ráncos nyakon az öregség,
életre bólint a halál.
Ketten maradunk, anyát nézem
haja tarra vágott erdő behavazva
arca gyűrt, fehér damaszt
szemei csukott ablakok
hallgatag szája érzékeny vonal
kis engedmény a konok áll fölött.
Ne haragudj, hogy elkéstem megint,
de minden összejött
vihar, amitől bedugult a város
Ugye még itt vagy,
hallasz még Anya?
Vagy elbújtál, mint gyerekkoromban
az óriás hárs mögött,
mit körbe jártam sokszor, hasztalan,
a nevetésed előttem futott.
Hová rejtőztél,
mely bugyrába az észlelésnek?
Sóhajts, akár a lomb, ha ébreszti a szél,
mozduljon pillád lassú szárnyverése,
add jelét, ha elért hozzád a szó!
Gyengéden megszorítom
kanültől sebes, törékeny kezét
fohászkodom az összes istenekhez
az egy imával, amit ismerek,
ne engedjétek, nem köszöntem el
tudnia kell, hogy nem hagytam magára
neki is fájna úgy szakadni el,
mint fától a levél
nem tudva azt, hogy sír az ág utána!