Réka Zsófia - Az engesztelés napja
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 333
Réka Zsófia: Az engesztelés napja
Az a nap is hamar eljött.
Enyhe, ragyogóan csillogós napsütést hozott.
Önmagára ébredt fel.
Úgy döntött, hogy a Heath-re megy sétálni.
Mintha mindent újrafestettek volna az utcán, olyan élénkek voltak a tavasz színei.
A Heath felé sétálva az úton mindenütt őt kereste. Jóllehet teljesen értelmetlen volt, hisz senki
sem jött vele szembe.
A Heath-re érve a nyíló virágok és rügyező fák ezer illatának parfümjét érezte az orrába érni.
A kis tó vize gyöngyfelületűen csillogott, ahogy a Nap fénye benne halálát lelte úja és újra.
A parkban, vagy épp a padokon ülve is őt kereste, de itt is rájött, nem szükséges külön
meresztenie a szemét, hisz az ember nélküli fűcsomók között úgyis egyből észrevenné.
Csodálkozott is volna, hogy egy ilyen tiszta, derűs napon, mikor a Föld kinyújtózik kezeivel
az ég felé, és el is éri azt, miért nincs senki a parkban. Csodálkozott volna, ha nem érezte
volna belül, hogy ez az engesztelés napja.
Ahogy ezeken gondolkozott és közben mintegy könnyűdrogként szívta tele tüdejét a frissen
kinőtt fű illatával, egyszer csak megpillantotta őt a tó szélénél, a víz felé fordulva állni, egy
padhoz közel. Csak állt ott, zsebre tett kézzel, csakúgy, mint egyszer régen. A tavat figyelte.
Ha S. nem tudta volna, hogy az engesztelés napja van, azt hitte volna, hogy a kacsákat nézi.
De természetesen, ahogy emberek sem voltak, úgy kacsák sem. Egy pillanatig megtorpant, azt
latolgatta, odamenjen-e hozzá. De a hezitálása inkább csak időhúzás volt, gyönyörködés a
megpillantás rég várt érzetében, hisz erre várt már órák, évtizedek vagy évezredek óta.
Mindig kereste a tekintetével, hátha egyszer meglátja. És íme.
Lendületesen megindult felé az enyhén lejtős magaslatról.
-Ciao!-szólította meg derűsen.
Ő egy halvány, visszafogott mosollyal fordult felé és biccentett fejével köszönés gyanánt.
-Mi járatban? -kérdezte S. átlagos hangon.
-Meg akartam nézni itt valamit a tónál.
-Aha.
Valahogy egyiküknek sem jött téma a szájára. S. azt érezte, hogy mintha ez a jelenet már
lezajlódott volna valamikor. Megmondani nem tudta volna mikor, de az engesztelés napján
nem is volt szükség arra, hogy megmondja.
Csöndesen sétáltak egy pár percig.
-Eljössz majd akkor egyszer hozzánk?-kérdezte S.
-Talán jövőre.-felelte ő közömbösen.
Mindketten tudták, nem fog eljönni.
Amikor elérkeztek ahhoz a tóhoz, amelyben úszni is lehetett, egy ösvény ágazott el. Érezte
valamikor, ha nem az engesztelés napja lenne, most elváltak volna az útjaik, S. tovább előre, a
másikuk vissza. Azonban most együtt folytatták a sétát.
Hamarosan egy tisztásra jutottak ki, amelyen elszórva számos méltóságteljes fa állt, melyek
lombjai az enyhe szélben úgy himbálóztak, mint hullámzó táncot lejtő emberi test.
Az ösvény mentén néhány üres pad nyúlt el.
A fűcsomók a tavaszi szélben érzékien susogva dörgölőztek össze, de benne már nem volt
érzékiség. Csak az érzékiség emléke. Az egyik padnál megálltak, S.pedig most vette észre,
hogy ez a kedvenc padja egy felirat miatt, amely egy perzsa írótól származott:
„Tomorrow I was born
Today I live
Yesterday killed me.”
Ő nem fordított figyelmet a feliratra, egyszerűen csak leült. S. követte.
A pad éppen a tisztásra és egy facsoportra nézett. Továbbra sem volt késztetésük arra, hogy
beszéljenek. Csak hallgatták a madarakat.
„Még az engesztelés napja sem segít abban, hogy megértsem, mit mondanak”-gondolta S.
Valahogy hiányzott neki a sárkányrepülők látványa, amely egy szokásos tiszta napon
megtöltötte volna a domb feletti eget. De a távoli templom tornya a zöldülő lombokba és a
rózsaszín markú virágokba veszve is eléggé lekötötte a figyelmét.
Valószínűleg ő is ugyanarra nézett.
Miután már néhány perce ültek így, S. egyszercsak bágyadtnak kezdte érezni fejét és a nyakát.
Óvatosan közelebb húzódott őhozzá és érezte, nem kell kérdeznie, ráhajthatja-e a vállára a
fejét. Mintha puha párnára nyugodott volna, olyan érzés volt megpihennie a vállán.
Kicsit felélénkült a szél. Egy kavicsot gördített arrébb.
Eggyel kevesebb elvarratlan szál az engesztelés napján.
A szél pedig csak fújt tovább, de ez inkább kellemes, enyhe szellő volt, amely lágyan
játszadozott S. barna hajszálaival.
Nagyon nyugodt volt és szeretetteljes béke töltötte el. Sok zsongó kép villant át az agyán; egy
világos szombat este, egy tér, ami a világ közepe volt, egy nyitott ég a tóban úszva…
Valahonnan naptej illatát hozta felé a még mindig fújó szél, a nyár előre becsomagolt ezer
érzetét, emlékét.
Képzeletben már elindult hazafelé a még mindig magasan álló nap alatt.
Most azonban S. még hagyta, hogy fejét az ő vállára hajtva megbékéljen.
Nem kell sietni. Az engesztelés napja is alkonyatig tart.