Régi szép idők
Régi szép idők
Nyár volt, Balaton, pontosabban Földvár, 1967. Két jóbarát, az egyik tizennégy éves, a másik nagyjából egy évvel fiatalabb, az estére készülődtek. Valójában már majdnem egy hete. Elkéredzkedtek, nem kellett sötétedésre hazaérniük. Az Aranyhídnak fenn, túl a Kelta sétányon, még elénekelték, hogy „Este, ha látod, hogy lemegy a Nap…”. A kisebb még bírta a falzettet, ő vonyította, hogy „…Mert olyan eegyszerűűű.”
Aztán lassacskán elindultak a Szabadtéri Színpad felé. Nem volt jegyük, arra nem adott egyiknek a nagynéni, másiknak a nagymama, de nekik jó volt, ha a kerítés bokrai mögül hallgathatják, hogy „Nyílik már a rozmaring…” vagy „Nézz rám, emeld fel arcod…”. Biztosak voltak abban (bár csak a fiatalabb nevében nyilatkozhatom egyértelműen), hogy nagyon mély és igaz, az életben eligazító bölcsességeket közölnek ezek a dalok. Az Illés együttes számai.
Este kilenckor, besötétedés után kezdődött a koncert (akkor még nem volt nyári időszámítás), de a jegy nélküliek már nyolc után gyülekezni kezdtek. Ahogy a két fiú körbejárta a szabadtéri színpad kerítését, látták, hogy sokan lesznek. Fiatalok egyesével, kettesével vagy csoportosan, nagyobb társaságok, sokan hoztak pokrócot, elemózsiát, italokat, hogy kényelmesen hallgathassák „a legjobb magyar rockbanda” zenéjét.
Lassan kigyúltak a környező park lámpái, érkezgettek a jegytulajdonosok is. Az égen hunyorogtak a csillagok, nem kellett esőnap, tiszta volt az idő.
Miközben a színpad környéke megtelt, a két kölyök azon vitatkozott, hogy melyik számmal kezdenek majd Illésék. És vajon Koncz itt lesz-e, és ha igen, mit fog énekelni. Arra figyeltek fel, hogy egy nyitott rendőrségi busz áll meg a közelben, aztán még egy, és ugrálnak le róluk a zsernyákok. A zenészek közben odabent hangoltak, bele-beleszóltak a mikrofonba, nyávogtak a feljebb vagy lejjebb tekert gitárhúrok, elhangzott egy futam az orgonán.
A rendőrök közben csatárláncba fejlődtek. Két-három kutya is volt velük, legalábbis a két srác ennyit látott, hogy mi lehet a túloldalon, arról fogalmuk sem volt, nem is gondoltak rá. A zsaruk gumibotot lóbálva elindultak. Pokrócokra tapostak, szendvicsekre, borosüvegeket rúgtak fel, felállásra, távozásra kényszerítették már fenyegető fellépésükkel az embereket. A csehszlovákok, lengyelek, keletnémetek mindent értettek, felugráltak, összekapták a motyóikat, csendben eltűntek. De a nyugatiaknak (elsősorban németek voltak, itt a Balatonnál találkozhattak, tölthettek egy-két hetet a keleten maradt rokonaikkal) több vér volt a pucájukban. Egy hölgy nem tápászkodott elég gyorsan, a kutya ráugrott, szájkosaras pofájával megütötte a fejét.
Egy nagydarab fickó – igazi szőke germán isten – is lassan kászálódott, miközben a foga között annyit morgott: „Schweine”.
Több sem kellett a helyi körzeti megbízott törzsőrmesternek. Odaugrott, és csépelni
kezdte a németet, ahol érte. A harmadik ütésekor még ketten csatlakoztak hozzá, az
egyik zsernyák olyan lendülettel sújtott le, hogy a tányérsapka is lerepült a fejéről.
A magyarok között volt egy bátor ember, aki közel ment, és megkérdezte a törzsőrt, hogy miért így népszerűsítik a közmondásos magyar vendégszeretetet.
– Tudja, ez mit mondott? Schweine! Tudja, mit jelent? Disznók. Ezt mondta a magyar rendőrségre!
– Véleményt nyilvánított, ezért még nem kéne agyonverni!
– Menjen innen, ha jót akar, ez egy rendőri intézkedés, amihez semmi köze!
A törzsőrmester fenyegetően csapkodta a tenyerét a „Kádár-kolbásszal”, a másik kettő még néhányat suhintott a német óriásra, aki a fejére szorított kézzel bőgött, amíg hátra nem csavarták a karját és el nem vezették.
Bent már szólt a zene.
– Keressünk egy jobb helyet, már tiszta a terep – javasolta az idősebb fiú.
– Én hazamegyek. Itt, így ez nem kell! – válaszolta a kisebb.