Radnóti Katalin - Majdnem elvesztem
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 472
Radnóti Katalin: Majdnem elvesztem
Mikor jön már ez a gyerek? – türelmetlenkedett anyám a munkahelyén. A kirándulásra vitt gyerekek épp akkor léptek be a nyomda ajtaján, ahol anyám abban az időben dolgozott.
Ó, végre ott jönnek – mondta kolleganőjének megkönnyebbülve. Majd várt, nézte a gyereksereget, mikor kerülök én is elő. De nem voltam sehol. Teljesen kétségbe esett. Szinte magán kívül kiabálva kérdezte a felügyelő tanárokat, hogy hol vagyok? Ők is rettenetesen megijedtek, mivel nekik is csak akkor tűnt fel, hogy egy gyerek hiányzik. Ők úgy emlékeztek, hogy a buszról minden gyerek leszállt. Már épp hívni akarták a rendőrséget, hogy keressenek meg.
Mivel a nők közül sokan dolgoztak már a 60-as években, különböző szervezetek igyekeztek a gyerekek nyári felügyeletéről gondoskodni. Anyám munkahelyén is szerveztek gyerekfelügyeletet, melynek keretében kirándulni vitték a gyerekeket a Budai hegyekbe, ahol további megfelelő személyzet gondoskodott a gyerekek ellátásáról, ebédet adtak, különböző játékokat szerveztek számukra. Ez bentlakásos intézmény volt, mivel vidéki gyerekeket is fogadtak, de napközi jelleggel pesti gyerekeket is vittek oda. Vasárnap szüleimmel hármasban el is mentünk megnézni a helyet. Ők itt nyomatékosan elmondták a felügyelő tanároknak, hogy én még kicsi vagyok, még nem jártam iskolába, és kérték, hogy rám majd fokozottan figyeljenek. Nekem nagyon megtetszett a hely. Végre nem a lakásban kell egész nap lennem egy másik nénire bízva, aki csak néha vitt el egy-egy közeli játszótérre.
Másnap szépen el is mentem anyámmal a munkahelyére, ahol két tanárnő kíséretében normál pesti BKV-s busszal mentünk a gyerektáborba. Úgy húszan lehettünk. Nem volt gond, hogy melyik megállónál kell leszállni, mivel a végállomásig mentünk.
A nap ragyogóan telt, gyönyörű idő volt. Játszottunk, szaladgáltunk egész nap. Istenien éreztem magam. Majd elérkezett a hazamenetel ideje. Rendben felszálltunk a buszra, az összes, közel húsz gyerek. Kezdetben viszonylag közel álltunk egymáshoz, de ahogy jöttek a megállók, egyre több utas szállt fel a buszra. Ezért kicsit szétszóródtunk. Előttem lett egy üres ülőhely, ahová leültem. Azt hittem, hogy az előttem lévő ülésen ülő nő az egyik tanárnő. Ezért nem is igazán figyeltem, mivel azt gondoltam, úgyis látom, ha elkezd készülődni a leszálláshoz. Majd egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem hallom az addig megszokott gyerekzsivajt körülöttem. Mintegy rosszat sejtve megkérdeztem az előttem ülő nőt, hogy mikor szállunk le? Mire ő azt mondta, de hiszen a gyerekcsoport már leszállt. Akkor egy férfi, aki épp leszálláshoz készült, ajánlotta, hogy elvisz a legközelebbi rendőrhöz. Abban az időben még elég sok forgalomirányító rendőr volt Pesten. Megkérdezték a nevemet. Szerencsére apám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljam meg rendesen a nevemet, hol lakom, kik a szüleim, és hol dolgoznak. És én mindezt el tudtam mondani a rendőrnek, sőt azt is, anyám hol vár rám. Így mire anyám a telefonhoz készült, már hangosan kiabálták is neki a kolleganői, hogy megvan a gyerek, itt hozza egy rendőr.
Nekem az első szavam az volt édesanyámhoz, hogy apának ne mondjuk meg, mert szeretnék még máskor is a hegyre menni. De persze nem lehetett. Így továbbra is a lakásban vártam a szüleimet egy néni felügyelete alatt, míg hazajöttek a munkából.