Pünkösdre
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 498
Pünkösdre
A Pünkösd a három nagy keresztény ünnep egyike. Ugyanakkor ez a legkevésbé értett, legkevésbé megmagyarázott ünnep.
Miért is pünkösd? Az eredeti szó: Pentékoszté, azaz, ötven nap. Ötven nappal Húsvét után történt az, amit Pünkösdkor ünnepelünk.
Többnyire nem értjük, de mivel nagy ünnep a keresztény hagyományok szerint, ezért bizonyára jelentősége van. Ezt igyekszem röviden összefoglalni az alábbiakban, és levonni belőle néhány profán következtetést.
Jézus keresztre feszítése után a tanítványai, követői úgyszólván bujkáltak. A keresztre senki sem szeretett volna felkerülni. És bár a Biblia történetei szerint Jézus megjelent előttük több alkalommal, és bátorítólag megerősítette hitüket, mégsem léptek a nyilvánosság elé a legnagyobb hírrel, ami az egész addigi hitüknek, döntéseiknek értelmet adott. Féltek elmondani a világnak azt, hogy Jézus feltámadt, és ezzel bizonyítékát adta annak, hogy valóban ő a várt Messiás, és valóban elhozta a szabadulást, még ha másképp is, mint ahogyan várták.
A magyarázat nem bonyolult. Júdea Róma provinciája volt. A zsidó várakozást sok prófécia táplálta. A várakozás pedig az volt, hogy a hűbéres uralkodó (Jézus „közszereplése” idején Heródes Agrippa) ellenében fellép az Izrael aranykorát meghatározó Dávid király utódja, aki letaszítja az idegen hatalmat kiszolgáló bábkirályt a trónról, kiűzi a rómaiakat, és újra független, szabad és erős országgá teszi az akkor már csonka, Júdea névre hallgató tartományt.
Abban a korban sok tanító lépett fel. Olyan idők voltak, amikor a levegőben volt, hogy valami készül. Sok tanítóról hitték, hogy vagy ő a Messiás (görögül: Krisztus, ami Isten által felkent szabadítót jelent), vagy a Messiás előhírnöke, akár csak Keresztelő János.
Jézus fellépése és működése tehát nem volt egyedülálló újdonság. A hatalom úgy tekintett rá is, mint a többiekre: majd kifullad, vagy eltapossák.
A problémát a virágvasárnapi bevonulás jelentette. Jézusról tudott volt, hogy akár József, akár Mária családfáját vezetik végig, Dávidhoz jutnak el. Mindenki úgy tudta, hogy ő valóban Dávid leszármazottja. A megérkezése Jeruzsálembe a Páska, azaz a felszabadulás ünnepének kezdetére esett. Ezen az ünnepen sokan zarándokoltak a Templomhoz, és felfokozott volt a várakozás arra, hogy Isten talán éppen most szabadítja meg a népet, ahogyan az egyiptomi elnyomás alól is megszabadította.
A hatalom szempontjából tehát ez egy radikális politikai üzenet volt, egy potenciális népfelkelés kirobbantásának kezdete.
Ez teljes félreértés volt. E miatt fordultak sokan a zsidók közül is Jézus ellen, hiszen nem robbant ki a forradalom, amit annyira vártak.
Jeruzsálemben akkor három hatalmi centrum működött. A Római Birodalmat Poncius Pilátus képviselte, mint helytartó. Ő gondoskodott a Rómának járó adók beszedéséről, a köznyugalomról. Ő irányította a helyben állomásozó légiókat.
A helyi államszervezet működését a már említett Heródes Agrippa, Nagy Heródes fia töltötte be. Rómában nevelkedett, és Róma iránt fogadott hűséget, így lehetett egy névleges királyság királya.
A vallási életet a Főpapok tanácsa irányította. Fontos szerepük volt nekik is abban, hogy csitítsák, békés alávetettségben tartsák a népet. Az ő ideológiájuk az volt, hogy a megmaradás záloga az, hogy Róma türelemmel legyen irántuk, és így megőrizhessék kultúrájukat és vallásukat, azaz, az identitásukat. Ezért voltak ádáz üldözői azoknak, akik ezt a békés alávetettséget felforgatták volna.
E három hatalmi centrum egymást tartotta sakkban. Függtek egymástól. Kénytelen-kelletlen együttműködtek. Jézus pere ezért fordult szinte bohózatba, amikor Pilátus Heródestól várta az ítéletet, Heródes a papoktól, a papok pedig Pilátustól. Könyörtelen béke volt ez, amelyben a hatalom képviselői épp úgy okkal féltek, mint a mindennapi emberek, akik felett mindenkinek hatalma volt.
Tudjuk, hogy a kóborkutyák falkáiban is a gyáva, gyenge egyedek a legveszedelmesebbek, éppen a félelem feszültsége miatt. Így van ez az emberek torz békéinek hatalmasságai között is.
Pönkösd misztériuma szorosan összefügg a szentháromság tanával. E szerint az egy Isten három személyben jelenti ki magát. Ezt általában nem értik, és rosszul, vagy sehogy sem magyarázzák. Én sem vállalkozom rá, hogy átfogóan kifejtsem itt ezt a meglepő, furcsa és nehezen felfogható tanítást.
Isten úgy mutatja be magát, mint aki Atya, Fiú és Szentlélek. Helyesebben, Szellem. Ám nem az európai pogányság szellemvilágának lidérceihez hasonló, hanem a fizikai világ korlátaitól teljesen független létező.
A hármasság olyan, mint a dimenziók a kvantummechanikában, vagy téridő elméletben. Azok a számunkra nagyon apró, vagy nagyon nagy léptékekben egészen mások, mint amit mi a saját nagyságrendünkben tapasztalunk, és el tudunk képzelni. De amíg a fizikai világ e titkait legalább a szakterület tudósai matematikai módszerekkel ki tudják mutatni, addig a theológia ilyen bizonyítási lehetőséggel nem rendelkezik.
Mint mindent, amit a Biblia állít vagy elfogadunk bizalomból, vagy elvetünk. Bizonyításra sem, és cáfolatra sem találunk módot, mivel a tudományok területén kívül esnek ezek az állítások.
Amikor Jézus bemerítkezett a Jordánban, akkor egy jelenetben mindhárom isteni személy megmutatkozott. Jézus ott állt a folyó vizében, Keresztelő János társaságában. Az Atya hangosan szólt az égből, a Szentlélek pedig galambhoz hasonló módon megjelent és leszállt Jézusra.
De Jézus maga is gyakran szólt (imádkozott) az Atyához, és maga ígérte, hogy miután elmegy e Földről, más pártfogót küld maga helyett, mégpedig a Szentlelket.
De ki is a Szentlélek, és mit tesz? Mi közünk van hozzá, és hogyan találkozhatunk vele?
Isten a szövetségei során gyakran támogatott kiválasztott embereket rendkívüli képességekkel. Nem mutatványosságból, hanem céllal, hogy a népet megmentsék, vezessék, és tanítsák.
Ezeket a személyeket felkenteknek nevezték, utalva arra az ószövetségi szokásra, amely szerint a papi hivatásba lépő, vagy királyként uralkodni kezdő személyeket szertartásosan megkenték olajjal. A prófétákat azonban maga Isten kente fel tűzzel. Mit jelent ez? Azt, hogy az olajjal történő szertartásos megkenés csupán a kifejezése volt annak, hogy a nép és a nép elöljárói Isten által az adott feladatra felkent személynek tartották az illetőt. Az pedig, hogy Isten felkent valakit annyit jelentett, hogy a saját képességeihez Isten új, különleges képességeket adott, hogy a küldetését véghez tudja vinni. Mózes például a szónoki és vezetői képességeit tartotta elégtelennek. Negyven lében át vezette a népet.
Természetesen, ahol emberek szava a bizonyíték, ott sok hamis állítás válik meghatározóvá. Mire Dávid királytól Heródes Agrippáig eljutott Izrael, majd Júdea királysága, addig a királyok Istentől nyert különleges alkalmassága útközben valahol elveszett. Éppen ott, ahol elfelejtettek Isten útmutatása szerint választani.
Izrael számos emlékezetes embere Isten felkentje volt. Gondolhatunk Mózestől Jézusig sokakra. Alkalmatlanságuk ellenére az emberi képességeket meghaladó szolgálatban álltak, és e szolgálatokban többnyire sikerrel megállták helyüket tökéletlenségük ellenére is.
A Szentlélek volt az, aki azt a tudást, erőt, bátorságot és útmutatást adta, amely e személyeket esendőségeik ellenére alkalmassá tette a rendkívüli feladataik végzésére.
Általában olyan ez, mint egy szilárd meggyőződés, belülről fakadó bizonyosság, látszólag a semmiből jövő tudás, erő és bátorság, ami minden furcsasága ellenére nem egy beteg személyiségre utal, hanem arra, hogy az illető különleges segítséget, útmutatást, erőt és képességeket kapott feladatához.
Azt mondják, a Szentlélek az, akivel ma is személyes kapcsolata lehet annak, aki Istent keresi. Az Atya igen ritkán jelenik meg. Jézus ez idő szerint éppen a mennyekben van. A Szentlélek az, aki az ötvenedik naptól fogva itt van a világban, és kész kapcsolatba lépni mindenkivel, aki Istent keresi. Sőt, a bibliai logika szerint ma is, ebben a hamis és csodákat nélkülöző világban ő keni fel azokat, akik valóban Isten szolgálatában állnak.
Sajnos, e téren a világ inkább az önámító sóvárgók, és az aljas csalók hamis gesztusait látja.
Visszatérve tehát Jézus követőire és tanítványaira, az evangéliumi történetek szerint többeknek több ízben megjelent a feltámadt Jézus, és ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy van feltémadás. Ez egyszersmind azt is bizonyította, hogy ő a valódi Messiás (szabadító), noha nem a politikai függetlenséget hozta el, hanem a bűn átkából való szabadulást.
Itt kell közbe vetni, hogy a Biblia szerint a bűn nem maga a cselekedet, hanem az állapot. Az az állapot, amelyben nincs közössége az embernek Istennel. Egyfajta kiűzöttség ez abból a lehetőségből, hogy teljes, értékes és boldog életet élhessen. Ezt az elválasztottságot nevezi halálnak amelyet sokkal súlyosabbnak tart, mint a test halálát.
Jézus, mint egyetlen tökéletes áldozat (váltságdíj) mintegy megvásárolta a jogot arra, hogy minden embernek bűnbocsánatot (amnesztiát) adhasson. De akkor és ott egy készülődő zavargás elfojtása történt a nyílt színen úgy, hogy a három hatalmi góc egymásnak küldözgetve a feladatot, végül római módra, kegyetlenül kivégezte a sokadik lehetséges népvezért.
Aki félt attól, hogy hasonló sorsra jut, mint az elítélt és kivégzett vezető, az okkal félt. Ezek a hatalmi tényezők más-más motivációból, de egyaránt kompromisszum nélkül taposták el azokat, akik ezt a furcsa békét veszélyzetették. Nem véletlen, hogy Péter apostol maga is háromszor tagadta le, hogy ő Jézus követője volna.
A tanítványok tehát féltek. Ötven nap után aztán kimentek az emberek közé, elkezdtek beszélni Jézus feltámadásáról, amely akkor épp oly hihetetlen volt, mint manapság, és megváltoztatták a világ történelmét. Létrejött a kereszténység, amely mára ugyan épp úgy eltávolodott a valódi önmagától, ahogy Heródes Agrippa Júdeája eltávolodott Dávid Izraeljétől, de éppen úgy, a saját nagyra nőtt hamisítványán belül, és kívül azon ma is él, és hat.
Mi tette ezeket a gyáván bujkáló embereket ilyen erőssé és bátorrá? A beszámolók szerint ezek a jobbára képzetlen emberek a világvárosban előforduló mindenféle ember nyelvén el tudták mondani meggyőzően az üzenetüket. Mi váltotta ezt ki?
A Biblia szerint nagy zúgás támadt, és kettős tüzes nyelvel szálltak le az égből, amelyek felkenték a tanítványokat arra, hogy hirdessék Jézus feltámadását.
Így írják hát le a Szentlélek eljövetelét, és azt, ahogyan az alkalmatlan embereket alkalmassá tette arra, hogy önmagukat messze meghaladóan szolgáljanak.
Újra és újra a szolgálat szót használom, mert Isten nem gőgös uralkodókat, hanem az embereket, a világot szolgálni kész munkatársakat keres mindannyiunkban.
Az ötven szimbolikus szám a Bibliában. Hétszer hét, és még egy. Józsuétól egészen Izrael széthullásáig ötven évente megtartották az elengedést. Ez volt a „jubál” éve, ami kürtzengést jelent, mivel az ünnepségeket sokszor kűrtszó kísérte. Ezekben az években elengedték az adósságokat. Az eladósodás miatt elveszett földeket visszaadták. A megművelt földeket nem vetették be, hanem pihenni hagyták, és egész Izrael ünnepelte Isten kegyelmét.
Ennek a motívumnak az egyik megjelenése a pentékoszté, az ötvenedik nap, amikor nyilvánvalóvá vált, és az egész világ számára megismerhetővé lett Isten kegyelme.
És hogy ma van-e Szentlélek, és vannak-e általa felkent emberek?
Ne keressétek az egyházakban! Nem mondom, hogy lehetetlen, hogy ott legyenek, de csekély a valószínűsége. Jézus sem a kor hivatalos vallási szervezeteiben lépett fel. Mózes is egy szökevény volt, egy sivatagi pásztor, aki megvetett volt Egyiptomban. A Biblia szerint Isten előszeretettel választ nyilvánvalóan alkalmatlan embereket a nagy feladatokra. Alkalmatlanokat az emberi, társadalmi előítéletek logikája szerint. Az erőtlent teszi erőssé, a képzetlent bölccsé, az alkalmatlant alkalmassá. Ahogy a kamasz Dávid, aki nem bírta el a fegyverzetet, egy népi fegyverrel, egy parittyával legyőzte az óriás filiszteust, Góliátot, úgy győz Isten az esélytelennek látszók által.
Igen, vannak jó ügyek, és vannak, akik a jó ügyek eltökélt munkásai. Akik tudják, hogy értelme van az életüknek. Akik lehetetlen célokat érnek el, és nem királyokká lesznek, hanem szolgák maradnak. Isten súg nekik, ő emeli fel őket ahányszor csak elesnek. És ha imádkoznak, ha szitkozódnak kínjukban, akkor is Istennel beszélnek, a Szentlélekkel társalognak, veszekszenek.
A világ elveszne az ilyen emberek nélkül. Az ötvenedik nap emberibb világot hozott azon kevesek által, akik hajlandók követni azt, ami az embereknek őrültség, de Isten gondolata szerint szükséges szolgálat.
Aki ezt teszi, sokszor nyomorult, de mégis igazán él.