Pulzus
Sűrű izgalomfátyol borítja a szemét. Testében a félelemszikrák belesülnek a gyengéden olvadó véráramba, felismeri őket, de közben flörtöl tovább: már az is elég, ha csak a csuklóját mutatja. Ma délután is veszett rinocéroszok vadásznak a fejünkben, a nyár utolsó sugarai még kissé kettényesik az idegrendszerünket és tompán lüktetnek a középső cellák. Tudjuk, mire számíthatunk. Arcunkat a talpunk felé fordítjuk, és látjuk a fényes lyukakat a földön, amelyekbe ha belenézünk, a rendszer belső gyomrába nyerünk betekintést, ahol a finommechanikai hézagok tömései mentén csillogó fekete hártya feszül, és minden kezelő nagyon jól tudja, hogy végül a szívre is ráhúzzák majd. Az emlékektől megfosztott lelkek odalent most még magányba burkolóznak a sűrű masszában, de hamarosan új feladatokat plántálnak beléjük, hogy későbbi teljesítményük alapján további elbírálásra kerüljenek.
Megfogom a kezét és magamhoz szorítom, hogy ne arra figyeljen, hogyan működnek a dolgok, hanem inkább menjünk tovább, hiszen meg kell még ennünk azt a mandulás sajttortát, mielőtt megtudjuk a végső igazságot. Átölel, én meg a füle alá csókolok. Jó ez így mindig nekem. Miközben szívom a melegséget belőle, észreveszem, hogy a narancssárga foltok elnyúlnak a falon, és buborékos lesz az egész járat. Elkérem a törölközőjét, hogy leszedjem magamról a maradék kételymorzsákat, aztán közlöm vele, hogy most már csupasz vagyok, és teljesen az övé. Eltereli a figyelmem egy csókkal meg azzal a kilenc betűvel, amivel folyton levesz a lábamról, aztán már könnyedén hajlok rá, hogy keressünk egy dohányboltot mielőtt odaérünk, mert tán maradt még valami az alufóliában.
Holdként keringek körülötte, csapatként dolgozunk, úgy könnyebb átverni a merevséget, és hiába hűl le a levegő estére, odaadásunk tovább hevül. A rokonok már indulás előtt megmondták, hogy ennek semmi értelme, csak elpazaroljuk a tehetségünket egymásra, meg, hogy a másikba vetett hit olyan, mint a diszkó drog. De nálunk az idő gyorsabban forog, ráadásul visszafele, és vesztenivalónk sincs, szóval inkább pulzusmérőt rakok a vágyra, mert annyira kívánom már. Különben meg a szervezetem rég hozzászokott. Emlékszem, eleinte csak a mellkasomban éreztem, de most már minden reggel a csontjaimon belül pumpál, mint egy óvatos techno himnusz, amely egyszer csak felemel, és a végtelenbe húz.
Papírra teszünk szert meg ásványvízre a fröccshöz. Nem akarunk öntudatra ébredni, mert ha emlékeznénk honnan jöttünk, és mik vagyunk, elvesztenénk akaratunkat és használhatatlanná válnánk. Már így is túl sokat tudunk, épp egy hajszálnyira lézengünk a megsemmisüléstől, és nem szabadulhatunk fel, amíg nem emlékezünk, de aztán meg mit kezdünk majd az emlékeinkkel? Az ellenállás harsog bennünk, ropogtatja perceinket, mire nagy levegőt veszünk, és arra tippelünk, hogy ide biztos csak a művészeket és a bűnösöket küldik, de mindhiába: egyre többen leszünk, egyre kevesebben jutnak tovább a következő szintre, csak a tehetetlenek szaporodnak egymásra. Számukra minden, ami megtörténik, ugyanannyit jelent, mint az, ami nem. De közben kiválasztanak és elutasítanak, páratlan történetet akarnak képezni az életükből, hogy legyen mire emlékezniük, maguk körül; mindent osztályoznak és minősítenek. Így aztán folytonos megbánásból, elszalasztott lehetőségekből, önigazolásból vagy kihasznált alkalmakból épül fel összemontázsolt életük, melyen végigcipelik hibáikat, és eközben készek bármit megtenni, csak, hogy teljen az idő, amivel nem tudnak mit kezdeni. Senki nem akar megismerni senkit igazán, a kivételeket meg kiűzik a területről a végső iktatókba.
Kivételes. Előttem megy. Tetszik, ahogy mozog, ez a mozgás már hozzám tartozik, eggyé formálódtam vele. Bárhol felismerem. Ismerem sötétben, a nagyváros neonzajában hazafelé sietve, ismerem hajnalban, mikor mögé bújok a zsalugáterrácsok mögül felderengő szürke fényben, enyém az az apró, nyögésszerű hang, amelyet időnként kiad, mikor nemlegesen válaszol, ujjainak felfelé ívelő mozgását, ahogy lepöcköli cigijéről a hamut; azt az örömteli, szégyenlős-kiscica szerű összehúzódást, amit akkor produkál, ha valami nagyon tetszik neki - és a körút forgatagában hátulról felé tartva ismerem feltűnni. Mindig csak a látószög számít, amelynek váltakozásában elfelejtem magam, mert belefáradok abba, aki voltam, pulzusonként újraalkotom elképzeléseimet, egykori énem romjain keresztmozgásban tárogatva idomulok tökéletesített másomhoz. Nézem a nyakszirtjét a járat végéről beömlő fényben, áttetsző bőrpihék gubancolódnak össze rajta, és arra gondolok, rég nem éltem meg ennyi gyengédséget. Az emberek nagy részével ellentétben mi nem azért szeretünk, mert kényszerítenek rá, hamis szavakat nem adunk egymásnak, nyughatatlanságunk pedig megbánás, amiért néha már annyira szeretünk, hogy nem tudjuk, mit tehetnénk még. Minden kapcsolat temérdek önfeláldozással és erőfeszítéssel jár, de csak a látószög számít. A szemlélet - és ha már sokszor feláldoztad magad másokért, egyszerre meglátod a részleteket, amelyek pont azokba a résekbe illenek, ahol lehullott az ég vakolata. Mindenki megállás nélkül beszél, percenként milliónyi pletyka, beszámoló, kijelentés, vallomás és megjegyzés hangzik el, mégis mindig későn értjük meg, hogy mi történik. Lehetetlen nem tévedni. De a nyughatatlan ember minél idősebb, annál inkább szomjazik az életre, ezért újra meg újra próbálkozik, pont, ahogy mi.
Látjuk a járat végét, lassan elfogynak a lehetőségeink, papírzacskóba csomagoljuk igazságainkat, hogy itt hagyjuk őket az utánunk következőknek, istent káromlunk és alkut kötünk a túlvilággal, méhpempővel kenjük be szemhéjainkat és az Ain’t, No body –t dúdoljuk, felidézve az elmúlt nyarat, az átbeszélt éjszakákat, a zsigerből feltörő testiséget. Mögém bújik, érzem, ahogy a melle puhán hozzám ér, átkarol és egy pillanatra úgy teszünk, mint akiket az ösztön vezérel, és úgy sem tanulnak semmiből. Mielőtt kilépnénk, megfogadjuk, hogy bármit hallunk majd, csak egymásban bízunk, hogy nem törődünk az idővel meg a távolsággal, hogy pánikgombként mindig ott leszünk a másiknak, még ha ez is volt az utolsó narancs hasú nyár.
Protokoll szerint járnak el a fantomok, amikor lekapcsolnak minket. Az utolsó szívdobbanásomat még neki adom, aztán eltűnünk az univerzumból.