PortMortem
Írta: Saláth Barbara
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 162
PortMortem
A lövedék a karosszériába fúródott. Lia összehúzta magát az utasülésen, karját alig domborodó hasa köré fonta.
– Jobbra, jobbra! – kiabálta, de Ron balra lendítve a karját az ellenkező irányba vitte az autót. – Hova a picsába megyünk? Arra csak a portok vannak.
Tágra meredt szeme előtt elsuhant a keresztutca, amerre ő hajtott volna. Az utat teljes szélességében lezárták a rendvédelem járművei, és a járdán sem hagytak elég széles helyet a menekülésre. Szemben velük ugyanez volt a helyzet.
– Miért terelnek minket a portok felé? – nyögte.
– Dehogy terelnek. Csak még nem volt idejük kivonulni az összes útra – szűrte a foga között a férfi, miközben a figyelme javát lekötötte a forgalomban való cikkcakkozás.
– Nem akarsz teleportálni, ugye!
– Ha ez az egy út marad…
– Tudod, hogy…
– Tudom, Lia! – csattant fel a férfi a nőre pillantva. – A portálástól való félelmed most kicsit kisebb jelentőségű az életünkhöz képest. A HÁRMUNK életéhez képest.
– Az én hibám, hogy engedély nélkül teherbe estem, de nem kéne úgy tenned, mintha egyedül te hozhatnád helyre!
– Sosem hívtam hibának a gyerekünket.
– Dehogynem!
– Problémának. Beláthatod, hogy elég nagy problémát generál.
Ron rémülten kapta magasba a tenyerét, és húzta a jobb vállához, mire az autó irányt váltva fékezett, alig kerülve el az ütközést az útjába tolató áruszállítóval, aztán megtalálva két jármű között a nyílást, amin átcsusszanhatnak, a férfi újra sebességbe kapcsolt.
Lia idegesen fordult hátra.
– Közelednek. Beszorítanak minket a PortPontokhoz.
Feltűnt előttük a teleportáló állomás. Az egymásnak feszülő anthrazit színű hengerek alig áttetsző fala mögött mozgó utasok hullámzó energiának tűntek. A fülkék előtt kisebb-nagyobb csoportok búcsúzkodtak vagy várták az érkezőket, akik a maximálisan engedélyezett kézipoggyásszal vagy anélkül léptek ki a szabadba, a chipjükön tárolt kreditekre bízva a szükségleteik kielégítését. Lia idegenkedve fürkészte az érkezők arcát, de ahogy máskor, most sem fedezte fel rajtuk az árulkodó jeleket. Valamennyien átlagos embernek tűntek.
– Leráztuk őket – sóhajtotta Ron, és a fülkék közötti keskeny utcák felé vette az irányt. –
Erre kicsúszhatunk a markukból.
Amikor a főútról már nem lehetett látni az autót, leparkolt. Lia kirobbant az ülésből, és ő kézen fogva szaladt vele a legsűrűbb tömegbe. Felvették a járókelők lassú tempóját, de szívük verte az ütemet a dobhártyájukon, a szembejövők belebámultak kipirult arcukba.
– Tedd fel a kapucnit – javasolta Lia, miközben maga is a fejére húzta a sajátját.
– Jók vagyunk – szorította meg bátorítón a nő kezét Ron.
Elérték a PortPont központi részét, ahol olyan sűrűn álltak a fülkék, hogy várakozóknak már nem maradt hely. Ide jellemzően üzleti ügyben érkező magányos utazók tervezték az érkezést. Feltárult egy fülkeajtó, és simára borotvált képű, divatos öltönyt viselő férfi lépett a járdára. Hunyorgott a fülkecsoportok között vibráló napfényben, majd előhúzta és az orrára illesztette a szemüvegét. Lia ismerte a típust, ami számos beépített funkcióval bírt. Egy ideig gyűjtötte is rá a krediteket, de a terhesség kisöpört az agyából mindent, ami nem kapcsolódott a baba igényeihez, és Lia meglepetten konstatálta, milyen haszontalan dolgokkal vette körbe magát.
Figyelte, ahogy a férfi távolabb sétál és taxiba száll.
– Hogy menekülünk el autó nélkül? – eszmélt fel.
– Sötétedésig megbújunk egyben – határozott Ron, és az éppen megüresedett fülke felé húzta Liát.
Újabb ajtók pattantak fel, és a szűk teret elárasztották a rendvédelmisek. Lia felsikoltott, egyszerre ijedve meg az őket bekerítő egyenruhásoktól és a testét érő rántástól, ahogy Ron a kiszemelt fülkéhez húzta.
A férfi a nyitógomb felé nyúlt, ezzel védtelenné tette az oldalát.
Nagy bátorság kellett a rendvédelmis részéről leadnia a lövést. Ha civilt ér, vagy kárt tesz egy berendezésben, az az állásába került volna, de tiszta cél volt előtte. A lövedék a bordák között hatolt Ron testébe, és szétroncsolta a jobb tüdejét.
– Ron! – üvöltötte Lia. A járdára zuhanó férfi mellé térdelt, szemét elfutották a könnyek.
– Vidd el innen, Lia – zihálta Ron.
– Ron, Ron – kántálta kétségbeesetten a nő.
– Vidd el, és akkor nem éltünk hiába.
Ron száján habos vér bugyogott elő, aztán a férfi feje oldalra hanyatlott, tekintete üvegessé vált.
Lia érzékelte a közeledő mozgást. Először nem értette, őrá miért nem lőnek. Talán a babát akarják. Igazak lennének a pletykák az elrabolt és kizsákmányolt gyerekekről? A szexmunkára és szervdonációra kényszerítő apparátus mégiscsak létezne?
Felpattant Ron holtteste mellől. Érezte, hogy egy kéz súrolja a bőrt a csuklóján az elvétett fogást követően. Rátenyerelt a nyitógombra. Az ajtó feltárult, ő a fülkébe hátrált, miközben kemény ökölcsapásokat mért az őt követni próbáló egyenruhásra. A fülke magányában sípolva vette a levegőt, tekintete jobbra-balra rebbent. Önszántából sétált be a csapdába, az egyetlen helyre, amit egész életében el akart kerülni.
Ron tervét nem követheti. Tudják, hogy melyik fülkében van és akármeddig várnak rá, de ami rosszabb, nemsokára szereznek engedélyt, és távolról levezénylik a teleportálását.
Utaznia kell.
Belépett a tálcába, ami magába fogadja majd az utazáskor elemeire hulló szervezetét, és a vezérlőfelület elé állt. Idegenkedve vizsgálta a piktogramokat. Stordamalba készültek Ronnal. Mélyen beszívta a levegőt, és az útvonaltárcsa fölé emelte a tenyerét. Stordal, Stordammen Dammen, bukkantak fel sorban a célállomások. Stordamalba nem vezetett út.
Hiszen éppen azért nézték ki maguknak azt a várost, mert ott nem épült PortPont!
Gondolkodj, Lia!
Agya lassan kitisztult, a látása kiélesedett, ekkor tudatosult benne, hogy a látómezejét mennyire beszűkítette a félelem.
Előhívta a térképet, a vízparti területeket pásztázta. Florianópolis. Csendes óceán parti üdülőváros. Rengeteg a turista, akik közt elrejtőzhet. Ő mégis Sao Paolo Praia Grande mellett döntött. A nagyváros szegénynegyedében, a kíváncsi szemek elől rejtetten, megszülheti a gyermekét, és komplikációk esetén segítséghez juthat. Az ilyen helyeken mindig akad eladó tengeralattjáró, ami elég kicsi ahhoz, hogy elkerülje a hatóság figyelmét, de elég erős, hogy elviselje az óceán viszontagságait.
– Add, hogy tévedjek! – fohászkodott, miközben aktiválta a folyamatindító ikont.
Nem érzékelte a letapogató nyalábokat, amelyek sejtről sejtre haladva beolvasták teste minden információját, elkülönítve őt a magzatától. Az érzékszervei kikapcsoltak, amikor az anyagi szervezettség atomjaira omlott. Eszmélésekor olyan sötét vette körül, amilyet még nem tapasztalt. Kis idő múlva a homogén semmi hullámzani látszott, aztán előbukkantak az első alakok. Ahogy élesedett a sziluettjük, Lia felfedezte a mögöttük feltorlódott tömeget. Az alakok sorának nem akart vége szakadni, nem csak a fülke lett volna kicsi a befogadásukra, az egész PortPont is, és valamennyien sikítottak, szűköltek vagy jajveszékeltek.
Lia hátratántorodott, megbotlott a tálca peremében, és hanyatt esett. Hátrálni akart, de nem volt hová, az alakok szoros gyűrűt fontak köré. Embereknek látszottak, de vonásaikat mintha puha ecsettel mosták volna el, bőrük alól kidomborodtak a megfeszített ínak. Lia a hasa védelmére emelte a karját, ám amikor átölelte volna, a keze akadálytalanul átsiklott a testén. Csupán enyhe bizsergést érzett ott, ahol a magzatnak kellett volna lennie.
Sikítani szeretett volna, de nem találta meg a módját. A teste már minden bizonnyal darabjaira hullott, és tudata az új teste megszületésére vár. Eszerint az élet nem ér véget a szervezet megsemmisülésével. Talán mégsem veszi át egy klón a teleportálók életét. Ő tévedett, és működik Ron B terve.
Az viszont elképzelhetetlen, hogy a megannyi teleportálás után senki sem számolt volna be erről a vérfagyasztó találkozásról. Talán a sokk jótékony hatásaként törlődnek a tudat átfejtése közben tapasztaltak?
Lenézett, látni akarta, mekkora anyaghalommá változott a teste, de a tálca helyét is kavargó, mélysötét tömeg foglalta el, ami immár gömbként fogta körbe a nőt, és egyre közelebb hömpölygött hozzá, alig hagyva neki mozgásteret. Minden irányból egyszerre értek hozzá. Az érintéssel Liába vándorolt a lények fájdalma és pattanásig feszülő frusztráltsága, miközben tudta, hogy érzékelik az ő rettegését.
Aztán megszűnt Lia lenni. Először a magzatával olvadt egybe, közvetlenül ezután magába szippantotta az örvénylés. Lelkek milliói érintették a lelkét, és minden egyes érintés nyomán, mint frissen kialakult idegpályán a szinapszisok, pumpálták belé a gondolatokat, míg már képtelenné vált eldönteni, mi a sajátja és mi nem az. Gigászi, formálódó amalgam részévé vált, amely a cselekvés határára érkezett, és csaknem képessé vált azonos rezgésbe hozni és irányítani a benne felgyűlő indulatokat. Lia értette a tervet is, mintha a sajátja lenne: a PortPontokon ragadt lelkek hogyan fogják visszafoglalni a földi létet, ugyanakkor rezgett benne a mindannyiukban ott élő félelem, hogy soha többé nem szabadulhatnak az őket szervező amalgamból, és ha a testekből kiűzik a klón lelkeket, a porhüvely már nem lesz senkié.
Sao Paolo Praia Grande PorPontja a Sao Vicente tartományban épült meg. A fülkék anthrazit színű borításán táncot járt a napfény. A fülkecsoportok között ágbogazó utcákon személytaxik várták az érkező utasokat, akik a maximálisan engedélyezett kézipoggyásszal vagy anélkül léptek ki a szabadba, a chipjükön tárolt kreditekre bízva a szükségleteik kielégítését.
Lia nem érzett felszabadító megkönnyebbülést, amiért Ronnak lett igaza. Kilépve a járdára felnézett a pamacsfelhőkkel pöttyözött, szikrázóan kék égre. Kidörgölte a nedvességet a szeméből, aztán végigsimított a hasán.
– Hogy ne éljünk hiába – suttogta, és a szegénynegyed felé vette az irányt.