Pokoljárás
Írta: Fehér József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 190
Pokoljárás
- Ne! Tomi, ne! – ellenkezett a lány a kocsi jobb oldali ülésén, amint megcsapta a vele dulakodó srác nehéz alkoholszaga.- Hagyjál!… Részeg vagy! …Nem érted? - És összeszorított combjaival az ölét, karjaival a melleit védte.
- Mit ellenkezel? – hörögte Tamás; és megpróbálta izzadt ujjaival a lány combjait szétfeszíteni, de nem sikerült neki. Kézfejével megtörölte homlokát, mert kopaszra nyírt feje a nyári nagy melegtől verejtékben úszott. - Ne játszd meg magad! Tudom, hogy te is akarod!.. – üvöltött rá, mert régóta vágyott már Zsófival szeretkezni. Hónapok óta udvarol neki, és sehol semmi. Miféle kapcsolat az ilyen?.. A legtöbb csaj már az első este boldogan lefeküdne vele, ez meg… De most nem enged…, ha beledöglik is!
Igyekezett hát az ülést a lánnyal együtt hátra dönteni. Zsófinak azonban sikerült elhajolnia, és hirtelen kilökve az ajtót, kigurult a kocsiból. S amint már kívül volt, elkezdett futni: fel a folyótöltésre; onnan majd beszalad az ártéri erdőbe. Oda már nehéz lesz őt a Skodával követni.
- Megállj, te kurva! – üvöltött utána Tamás, mert ennél sértőbb kifejezés nem jutott eszébe, és gyorsan elfordította a slusszkulcsot, hogy utolérje a lányt. Hirtelen felberregett a motor, de valamiért még nem indult. Erre még egyszer elfordította a slusszkulcsot, és beletaposott a gázpedálba. A Skoda megugrott, és a srác jobbra tekerve a kormányt, Zsófi után eredt. Részeg fejjel arra gondolt, elébe kanyarodik, mielőtt még sikerülne neki bemenekülnie az erdőbe. Nagy igyekezetében akkorát rántott a kormányon, hogy a kocsi megpördült a töltésen, és hátraszaltózva zuhant vele lefelé a folyóba. A fenébe, káromkodta el magát, mert érezte, hogy kicsúszott a kezéből minden. Már nem ő irányítja a sorsát, az életét. Elfogta a félelem, mert részegen is rádöbbent arra, hogy vele most bármi megtörténhet. …Csak élve megússzam, futott át lassú agyán a gondolat, kap tőlem olyat ez a lány, hogy egy életre megemlegeti.
Úristen, a homlokom!.. – kapott vérző fejéhez. – …És honnan ez a rengeteg víz a kocsiban? …S egyre magasabb!
Már a nyakáig ér. Még a végén belefullad.
…A rohadt életbe, kiáltotta, ez is csak velem történhet meg, és rángatni kezdte a kilincset. …Csak sikerülne már kinyitnia a kocsiajtót. …Csak sikerülne! – De az meg sem moccant. Erre letekerte az ablakot, ahogyan a filmekben látta. A nyíláson zúdult be a víz a süllyedő kocsiba; nem tudott kiúszni. Aztán már a feje fölé ért. Érezte, hogy elfogy a levegője, és teljesen elgyengül. Hirtelen elsötétült előtte minden.
Zsófi meg eközben elérte a töltésen az erdőt. Hirtelen nagy csobbanás a víz felől; erre döbbenten megállt. Hatalmas csend vette körül; csak a saját, kapkodó lélegzetét és gyors szívverését hallotta. Ösztönösen lenézett a töltésről a folyóra. – Jaj, ne! – kiáltotta, megpillantva a süllyedő piros Skodát. – Én nem ezt akartam… Segítség! – kiáltotta ösztönösen. – …Úristen, hol a mobilom? – túrt könyékig a táskájában, s amint megtalálta, villámgyorsan beütötte a számokat. – Mentők?… Tűzoltóság?… Jöjjenek azonnal! A barátom autóstól a Tiszába zuhant.
Leszaladt a töltésoldalon és kifutott az ártéri erdő öreg fái közt a partra. Izgatottan figyelte a vizet, a csobbanás helyén mozduló, óriási körkörös hullámokat, és az elpukkanó buborékokat. Abban reménykedett: talán sikerült Tamásnak a kocsiból kimenekülnie, és a vízből mindjárt kidugja a fejét. Aztán elültek a hullámok, és már buborékot sem látott. Vádlón nehezedett rá a csend.
Azt hitte, órák teltek el, mire felhangzott az első sziréna. A tűzoltók érkeztek ki leghamarább. Még búvárokat is hoztak magukkal. Csörlővel kihúzták a kocsit a vízből. Mire kiemelték belőle az eszméletlen fiút, megérkezett a mentő és a rendőrautó is. Aztán hordágyra tették, és a mentőbe tolták; Zsófi meg odaült mellé, és fogta, szorongatta a kezét. – Jaj, Tomikám, jaj, Tomikám! – zokogta. – Mit tettél?.. Majd visítva felhangzott a sziréna, s a töltésről lekanyarodva a város felé száguldott velük a mentő.
A fiatal mentős orvos elsőként a sok lenyelt vizet távolította el a hordágyon fekvő, mozdulatlan testből, majd műszereivel éleszteni próbálta. – Él! – kiáltotta. – Él! Gyerünk fiatalember, ébredjen!
De Tamás meg se moccant. – Jaj, Tomi…, Tomikám… – hajtogatta a lány –, mondd, mit tegyek, hogy magadhoz térj?
- No, próbáljuk újra! – sürgette az orvos. - Fiatalember, itt egy csodálatos lány aggódik magáért. Ébredjen már, az Istenért! - De a fiú továbbra sem reagált.
- Már annak is örülhetünk, hogy életfunkciói vannak… Valóságos csoda, hogy nem fulladt bele a folyóba – magyarázta bíztatón az orvos Zsófi felé fordítva keskeny, csontos arcát. A lány mosolyogni próbált, de mosoly helyett elkeseredés ült ki bájos arcára.
Felnyílt a sorompó, és bekanyarodtak a kórházba. Kiemelték a mentőből a srácot, és hordágyastól gyors iramban betolták az intenzív osztályra.
*
Tamás most hangokat hall. A hangok messziről érkeznek hozzá, kivehetetlen foszlányokban. Nem tudja, hol van, mi történik vele; nyugtalan sötétség veszi körül. Aztán mintha közelről hallana minden szót. „Szerencsére még él”- mondja egy férfihang. (Talán az orvosé lehet…) „Ájult állapotban került be hozzánk.”
„Mikorra térhet magához?…” (Ez meg mintha Zsófié lenne…)
„Nehéz megítélni… - hallja az előbbi férfihangot. - Egyelőre örüljünk annak is, hogy életben van.” Halk lépteket hall: „Doktor úr, meghoztam az infúziót!”. (Ez meg a nővér hangja lehet.) Fáj a karja, biztosan most szúrják bele a tűt, és lassú cseppekben elindul az infúzió.
Hirtelen elsötétül előtte minden, majd kivilágosodik a kép. Látja, hogy ott ül Zsófival a kocsiban. Ez meg, hogy lehet?… Érezi a lány illatát. „Ne! Tomi, ne!”- hallja most a tiltakozását. De hiszen ez már megtörtént… Most hátra akarja dönteni az ülést a lánnyal együtt, ahogyan azt tette, de Zsófi kilöki az ajtót, és kiugrik a kocsiból. Hallja önmagát káromkodni, mert nem akar beindulni ez az átkozott kocsi. Gázt ad, majd megpördül vele a járgány, és belezuhan a vízbe. Nem tud kimenekülni, elájul.
Ismét a kocsiban találja magát a lánnyal. Zsófi tiltakozik, majd kiugrik. Gázt ad, megpördül, és a folyóba esik. Az ajtó kilincsét rángatja; a nyitott ablakon tódul be a víz. Félelem, pánik. Elég volt!… Nem érti, miért kell neki újra és újra átélnie a történteket. Mi ez az egész?…
Ösztönösen mélyeket lélegzik. Ettől egy kicsit megnyugszik. Arra gondol: megpróbál valami kapaszkodót találni ebben az ismétlődő eseménysorban. Hiszen él, mint hallotta, csak elájult. Biztosan felébred majd; fel kell ébrednie … Jé, mennyi minden eszébe jutott már!..
Újra elsötétül, majd újra kivilágosodik körülötte minden. (Kezdődik már megint! Bele kell hatolnia a történetbe, hogy tisztán lásson, mit kellett volna másként tennie.) Megint Zsófi illatát érezi, azt a finom, bódító illatot. (Érdekes: az előbb nem tudatosult benne ennyire ez az illat.) A lány mellette ül könnyű, világoskék, rövid ujjú ruhájában. Formás testén feszül a ruha. Most Zsófi mély dekoltázsát látja: mozduló napbarnított, telt melleit. Erős vágyat érez az ágyékában, hogy megtegye a lánnyal, amire hónapok óta készül. Már mozdul is a keze, csúsztatja Zsófi feszes, forró combjai közé. Belemarkol az ölébe, ott, ahol a csöpp selyembugyit érzi. Saját ágyéka most fájón megfeszül, és ágaskodni kezd. A sliccéhez nyúl, hogy lehúzza a cipzárt.
„Ne, Tomi, ne!” – hallja a lány tiltakozó hangját. Erre Tamás minden erejét összeszedve felnéz rá. Zsófi szép vonalú, bájos arca eltorzul az undortól. Derűs, kék szeméből félelemmel vegyes gyűlölet sugárzik. (Miért nem vette ezt akkor észre? Miért nem?!) „Hagyjál!… - hallatszik a lány hangja. – Részeg vagy! …Nem érted?” (Ha itt abba tudta volna hagyni…, vagy ha Zsófi felpofozta volna, talán minden másként alakul.) Talán… Talán… De akkor ő ott másra sem tudott gondolni… S úgy érezte, ha bele nem hatol a lányba, nyomban elpusztul. Valami eszeveszett vágy űzte-hajtotta, hogy Zsófit akkor és ott magáévá tegye.
…És most? Most… jó lenne tudni végre, miért is undorodik tőle annyira ez a lány! Valami titok lappanghat a múltjában, ami görcsbe rándítja minden idegszálát, és tiltakozásra készteti szép, formás testét.
Mi lenne, ha újra átélné az eseménysort, rezdült át rajta a felismerés, hátha többet megtudhatna mindarról, amiről a lány eddig mélyen hallgatott? Arra összpontosította minden erejét, hogy a cselekménysor kellős közepében landoljon, és újabb emlékképekre bukkanjon.
A Skodában ülnek megint, érzi, hogy verejtékezik a homloka, kézfejével letörli, és Zsófi felé fordul. Annyira szép ez a lány… Istenemre, de szép! A kocsi ablakán betűz a délutáni verőfény, a sok italtól szédül, furcsán érzi magát. Gyere, cseréljünk helyet, javasolja neki a lány, majd vezetek én. Most már az is fölrémlik neki, hogy Zsófi unokahúgának, Timinek az eljegyzését ünnepelték, és haza indultak. Ahogy a lány áthajolt a kormány felé, megérezte testének finom, érzéki illatát, és elemi erővel tört fel belőle a vágy.
Most a dulakodás képeit látja, és a lány irtózatát; itt kell továbbjutnia, hogy rátaláljon valami mélyen őrzött titokra. Áthatolhatatlan sűrűséget érzékel, és a keze falba ütközik. Nagyot sóhajt: „hogyan tovább?..” Az ujjaiban melegséget érez, mintha valaki megérintené, simogatná a kezét. Igen, Zsófi az. „Tomi…, Tomikám!” – hallja. – Bárcsak kinyitnád a szemed!..”
Most a falban mintha repedések képződnének; az egyiken benyúl, és nagyobb darabokat szakít ki belőle. Ügyesen bebújik a tátongó résen, hogy továbbjusson; meleg fény veszi körül, és képeket lát. A képek mintha Zsófiból érkeznének simogató ujjain át. Szobabelsőt lát. Egy kislány alszik az ágyában befelé fordulva. Az ablakon át a telihold megvilágítja gyermeki arcát, tizenhárom-tizennégy év körüli lehet. Valaki dörömböl a kertes ház kapuján. ”Zsófikám, engedj be!” A férfi hangja el-elcsuklik, mintha a részeg lenne. „Engedj be, az anyád istenit! Nem hallod?!” A kislány fölébred, megismeri apjának a hangját, az ajtóhoz botorkál, és beengedi. „…Szabad apádat ennyire megváratni?!” - kiáltja, és Zsófi után nyúl, de nem sikerül elkapni. A kislány bemenekül előle a szobába, és bereteszeli a zárat. Gyorsan bebújik az ágyába, magára húzza a takarót, fél, vacog. Miért éjszakás ilyenkor az anyja?.. Miért nincs, aki megvédené?..
„Nyisd ki, vagy betöröm!” – üvölti az apja. Csend, kiáltó csend a válasz. Erre a férfi csizmás lábával berúgja az ajtót, majd vigyorogva letépi lányáról a takarót. „Hagyjon! Nem akarom!” – rimánkodik, de hiába: az apja leráncigálja róla a kis bugyit, és a kislányt az ölébe kényszeríti. „Ez fáj! Hagyjon! Jaj, jaj!..” – kiabálja, de hangját elnyelik a parasztház vastag falai. „Üvölts! Üvölts! Úgy, úgy!” – bíztatja kivörösödő arccal, hörögve az apja, és amint végzett, Zsófit odébb löki. „No, látod, csak ennyi volt… Most már akár alhatsz is. …De megöllek, ha elmondod anyádnak!”
A kislány zokogva behúzódik a sarokba, s amikor az apja rámordul, hogy hagyja már abba, mert nem tud aludni, a párnán kuporogva halkan sírdogál. Ég az öle, fáj a hasa, és nem érti, miért kell neki ettől a gonosz embertől mindezt elszenvednie.
- Hogy tehet egy apa ilyet, üvölt fel Tamás, hogy tehet?! - De üvöltését csak maga hallja, s a torkát sírás fojtogatja.
*
Akár akarja a fiú, akár nem, ismét a kocsiban találja magát Zsófival, és indul a képsor. Elég ebből! – üvölti. – Elég!
Hirtelen megcsapja hónaljából áradó erős izzadtságszaga (milyen különös, hogy most már ezt is érzi!), undorféle fogja el. Undorodik önmagától, és attól, amit el akart követni. A történet szerint most hátra kellene dönteni az ülést a lánnyal együtt. Nem, azért sem teszi meg, azért sem! Megérti már Zsófi ellenkezését, hogyne értené meg; és azzal is tisztában van, hogy az ilyesmiről nem szívesen beszél az ember. Most döbben csak rá igazán, hogy a világon mindennek oka van. Egy erőszakos cselekedetnek éppúgy, mint egy ellenkezésnek! …De honnan is tudhatta volna, hogy mi történt Zsófival gyermekkorában? Most így bűnhődik tettéért – saját testébe zárva, tehetetlenül?
…És Zsófi apja, az öreg Kotormán?.. Ő, vajon megbűnhődött mindazért, amit a lányával elkövetett? Halvány emlékfoszlánya maradt az öregről, azt is mesélte valaki: hogy akkor is részeg volt, amikor egy autó halálra gázolta. Talán akkoriban még sajnálta is érte, most azonban ökölbe rándul a keze, és ütne, ha tehetné.
„Jaj, Tomi…, Tomikám!” – hallja Zsófi könyörgő hangját. „Miért rángatózol, mi történik veled?” „Jöjjön már valaki!..” – kiáltja a lány, rémült hangja kihallatszik a folyosóra. Futó léptek zaja erősödik, majd elhal. „Ébredjen, fiatalember, ébredjen!” (Ismeri fel az orvos hangját.) „Szeretlek!.. Nagyon szeretlek!..” (Ez meg a Zsófié lenne.)
Én is, mondaná, és forróság önti el. Ösztönösen érzi, hogy valami megmagyarázhatatlan történik vele, valami nagyon különös. Lágyan áradó, gyönyörű zenét hall, olyat, mint amikor szellő suhan át a lombokon, vagy amikor a lassan mozduló folyómederben önfeledten ölelkeznek a hullámok. Ez az élet üzenete, állapítja meg. …És érzi, újra érzi a lány kezének melegét, finom érintését.
Erős késztetése támad, hogy felébredjen végre; hisz érte küzd mindenki. Összeszedi erejét. Testének izmai, idegszálai megrándulnak, a szemhéja megrebben; foltokat, homályos alakokat lát. Becsukja, majd újra kinyitja a szemét, Zsófit pillantja meg, ahogy ott ül az ágya szélén, és a szeme tele van könnyel. És nem tud megszólalni.
- Megküzdöttünk egymásért - mondja alig hallhatóan Tamás, mert a szája kiszáradt, és a beszédet is még szoknia kell. Levegőt vesz, mert valami fontosat szeretne közölni: – Kemény küzdelem volt - mindkettőnknek. De megérte.
- … Meg ám!- nevet fel örömében a lány, és a sírástól elcsuklik a hangja.