Paul Verlaine-nek

Paul Verlaine-nek

Különös táj a lelked,
aki csak hisz a végtelenben,
mind meghívott vendége –
holdfény ömlik át a szíveken.

Akár időbe merített ón,
ezüst rajtunk a mélység –
legmélyén ott van az őstudás:
csendnek örök visszhangja –

mit nem zavar napkopácsolás,
sürgés, vér, tűzijáték.
Nem pupillán át lát az ember,
de belül megderengve –

mert űrrel telnek már az árnyak,
s tárggyá válik, mi nem az:
sóhajból lesz reggeli szellő,
könnyből harmatcsepp-vigasz.